Nem a harctól féltem

Miközben vártam az eredményt, amire körülbelül két hetet mondtak, sokat gondolkodtam.

Arra jutottam, hogy talán azért viselem másképp ezeket a helyzeteket, mert az élet már korábban felkészített rájuk. Jázmin betegsége, az érte folytatott küzdelem, az a rengeteg vizsgálat, műtét, fejlesztés és bizonytalanság megtanított valamire. Megtanított arra, hogy vannak helyzetek, amelyeket nem lehet siettetni. Megtanított várni, reménykedni és közben talpon maradni.

Persze a két hét várakozás így sem könnyű. Az ember ilyenkor akaratlanul is mindenféle gondolaton végigfut. Én is bizakodó voltam, de közben ott motoszkált bennem a félelem is.

Nem szerettem volna, hogy rossz eredmény érkezzen.

Nem szerettem volna újra a startvonalra állni.

Nem szerettem volna újra végigjárni ugyanazt az utat, amelyen már kétszer is végigmentem.

Mert ha az eredmény nem jó, akkor újra kezdődik minden. Újabb konzultációk, újabb vizsgálatok, újabb bizonytalanság.

Amikor a vastagbéldaganatom műtétjére készültem, számtalan szakrendelést kellett végigjárnom. Neurológus, kardiológus, aneszteziológus, diabetológus — és még sorolhatnám. Mindegyik külön időpont, külön nap, külön várakozás. Az ember szinte másodállásként járja a kórházakat és rendelőket.

És akkor még nem beszéltem a megszámlálhatatlan vérvételekről sem. Sokszor úgy éreztem, hogy mire eljutok magáig a műtétig, már önmagában az előkészítés is embert próbáló feladat.

Talán ezért reménykedtem ennyire abban, hogy most minden rendben lesz.

Nem azért, mert féltem a harctól. Hanem azért, mert már pontosan tudtam, mivel jár egy újabb csata kezdete.Sokszor eszembe jutott az is, amikor már elő voltam készítve a májműtétre, és a műtét reggelén, szinte az utolsó pillanatban halasztották el a beavatkozást.

Akkor ezt nem értettem. Csalódott voltam, fáradt voltam, és csak túl akartam lenni rajta. Ma már azonban úgy gondolom, hogy valamiért így kellett történnie. Végül megérkezett az MRI-vizsgálat részletes kiértékelése, és kiderült, hogy nem találtak daganatot. Nem volt mit műteni.

Abban a pillanatban olyan hálát éreztem, amit nehéz szavakba önteni. Hálás voltam a sorsnak, az orvosoknak, és mindenkinek, aki hozzájárult ahhoz, hogy a döntés megszülessen.

Talán ezért is reménykedtem most ennyire.

Reméltem, hogy ezúttal is jó hírt kapok.

Tudom, hogy a magam részéről mindent megteszek. Betartom, amit kell, eljárok a vizsgálatokra, vállalom a kezeléseket, és igyekszem minden napból a legtöbbet kihozni.

És közben mérhetetlenül hálás vagyok a családomnak, a szeretteimnek, a barátaimnak, és mindazoknak, akik gondolnak rám, drukkolnak nekem, vagy csak egy kedves szóval erőt adnak a nehezebb napokon.

Nem érzem magam elveszettnek.

Talán azért sem, mert megtanultam, hogy a remény nem azt jelenti, hogy biztosan tudjuk, mi fog történni. A remény azt jelenti, hogy akkor is képesek vagyunk előre nézni, amikor még nem látjuk a következő kanyart.

És hálás vagyok ezért a blogért is.

Mert itt leírhatom mindazt, amit érzek. A félelmeimet, a reményeimet, a csalódásaimat és az örömeimet. Minden szépítés nélkül, őszintén.

Néha már az is gyógyít egy kicsit, ha az ember kiírhatja magából azt, amit a szíve csendben hordoz.

Folytatom…