Elbeszélések könyve

APOKRIF Első álom A pusztába kiáltott szó… „Én vagyok a pusztába kiáltott szó, amelyről a próféta jövendölt! Készítsétek az Úrnak útját, és egyengessétek ösvényeit, mert hamarosan jön utánam valaki, és ő olthatatlan tűzre veti a bűnösöket, kiirtja a búza közül a polyvát, hogy az Úr kenyere egészséges legyen és tápláló! Jöjjetek hát hozzám, bánjátok meg bűneiteket, és én megkeresztellek titeket.” János szavai elhaltak, és ő körülhordozta a tömegen szilaj tekintetét, amelyben a prófétaság tüze lángolt. Senki nem volt a tömegben, még a legelvetemültebbek közül sem, aki ne hitte volna, hogy János a szívekbe lát, és meglátja ott a gonoszságot, bármennyire titkolják is azt. A prófétaságról Illés óta nem támadt próféta Izráelből, és a nép már kezdte azt hinni, hogy Isten elhagyta az Ő választott népét, amikor János elkezdte Júdea falvait és városait járni, és szenvedélyesen hirdette, hogy közeleg az Ő országa, és térjenek meg bűneikből, és a megtérés jeléül vízzel keresztelte meg őket. A nép tódult hozzá, ahol csak megjelent, Jeruzsálemtől a legeldugottabb faluig. Az asszonyok félretolták a tűzhelyen a félig kész ételt, a férfiak odahagyták munkájukat, és siettek a piactérre, hogy meghallgassák Jánost. A gyerekek pedig csapatokba verődve, Istent dicsőítő himnuszokat énekelve követték őt mindenhova. János szava A tömegben ott állt ő is. A ház tetejéről, ahol éppen dolgozott, még jókor észrevette a falu felé közeledő Jánost, és félbehagyta a munkát, hiába fenyegetőzött a gazda, hogy nem fizeti ki az aznapi bérét. Ha azt hitte, hogy a piactéren majd ő lesz az első, csalódnia kellett, mert ott már voltak olyanok, akik láthatólag nem a faluról falura járó árusok portékái közt bámészkodtak, hanem arcukról leolvasható volt a várakozás feszültsége. Az árusok is csomagoltak, talán megsejtették, hogy fontosabb dolgokról lesz itt most szó, mint az ő kelméik, edényeik, szerszámaik: „Ti azt hiszitek, hogy én vagyok az, akiről most beszéltem nektek — szólalt meg ismét János. Tekintetével mintha igézni akarná a tömeget –, de én mondom, jön utánam valaki, aki hatalmasabb nálam, és én még arra sem vagyok méltó, hogy a saruját megoldjam…”

Kezdetben vala…

Kábán ébredt és rosszkedvűen, mint az utóbbi napokban szinte mindig. Betegségre gyanakodott. Rögtön el is rohant a barátjához, aki az egyik legjobban felszerelt kórházban volt orvos. Miután tetőtől talpig kivizsgálta, azt mondta, hogy semmiféle patologikus elváltozást nem észlelt. Ismerte a kacifántos orvosi nyelvet, hogy még azt is milyen körmönfont módon közlik veled, ha netán halálos beteg vagy, ezért hát rákérdezett: — És nem patologikusat? A barátja széttárta a kaját, mintha magához akarná ölelni: elnevette magát. — Azt egy emelettel feljebb kezeljük, a pszichiátrián… — majd komolyan hozzátette: — Nem nyomaszt valami, nem vagy mostanában stresszes? — majd meg se várva a válaszát, továbbküldte egy pszichiáter barátjához, ami egészen úgy hangzott, minthacsak szabadulni akart volna tőle, mondván: „Vannak nekem valódi betegeim is, nem érek rá hipochonderekkel foglalkozni“. … Ahogy a hatalmas üveg/acél monstrumban kóválygott, amit a külső szemlélő egy közönséges kórháznak is gondolhatott volna, de ő tudta, hogy ez a hely egy LÉLEKVESZEJTŐ: szóval… arra gondolt, vajon nem a MINOTAURUSZ labirintusa ihlette-e meg a tervezőt, amikor olyan épületet tervezett, ahol évekig bolyonghatna a szerencsétlen halandó anélkül, hogy a kijáratnak a közelébe kerülne, ha nem volnának a falakra festett piktogramok. Még így is nemegyszer volt kénytelen útbaigazításért megállítani valamelyik egyik osztályról a másikra siető nővért vagy tolókocsiban beteget toló ápolót. Aztán rájött arra is, hogy a piktogramok csak megtévesztésnek vannak a falakon, mert ez a hely is része egy világméretű összeesküvésnek, ami arra irányul, hogy redukálja a föld népességét, és a piktogramok megtévesztő jelzéseivel csalják lépre szerencsétleneket, akik aztán itt pusztulnak el, szörnyű kínok közt. Megborzongott a gondolatra, hogy hány csontvázat rejthetnek ezek a falak, akik itt kísértenek, és éjszakánként minden bizonnyal furcsa hangokat ad ki az épület. Ettől kezdve csinálta pont az ellenkezőjét annak, amire a piktogramok utasították… ha a nyíl balra mutatott, ő jobbra fordult… ha egyenesen tovább, ő a következő saroknál befordult. Útközben találkozott egy nővéregyenruhába öltözött fiatal lánnyal is, aki elmélyülten tanulmányozta a kezében tartott térképet… Aztán, mikor már kezdte azt hinni, hogy végképp eltévedt, egy kanyarból kilépve, hirtelen a szeme elé került az iroda, ahová a barátja másfél órával ezelőtt küldte. A georgeclooney-s kinézetű pszichiáter épp akkor lépett ki az ajtón, amikor ő a feliratokat böngészte:

DR ILAD YAHAVI pszichiáter Georgeclooney szabadkozni kezdett. – Már vártam, Jichak jelezte, hogy jönni fog, de most sajnos nekem kell elmennem — és mintegy igazolásul megkocogtatta csuklóján az órát. Mikor mentegetőzni kezdett, hogy eltévedt, a másik leintette: – Én már három éve dolgozom itt, de még mindig vannak az épületnek olyan részei, ahová kísérő nélkül nem merészkednék… Tudja, nekem most csoportterápiám van… ha akar, elkísérhet, de itt is megvárhat. A javaslat nem hangzott túl őszintének, inkább csak udvariassági formulának, amit vissza illik utasítani, de ő rövid gondolkodás után úgy döntött, hogy mégis elkíséri. A pszichiáter azonban meglepetésére nem vette ezt zokon, sőt, rendkívül közlékenynek bizonyult, s ő rövid negyedóra múltán máris úgy érezte, mintha hosszú évek óta lennének barátok. Végül is kiben bízzon az ember, ha nem a pszichiáterében, az ateisták gyóntatójában, töprengett, és beszélt neki azokról a bizarr álmokról, amelyek mostanában rendszeresen visszatérnek, utána pedig az egész napja nyomott hangulatban telik el.

– Mint valakié, aki érzi, hogy nem a megfelelő helyen van, de nem tudja, hogy hol is lenne az ő megfelelő helye. — fejezte mondókáját – Bizarr álmokat mondott? — georgeclooney úgy ismételte meg a szavait, mintha legalábbis először beszélne neki valaki a bizarr álmairól — Igen. Ön minek nevezné, ha zsidó létére keresztényekkel álmodna? És mindez annál furcsább, mivel ezidáig semmilyen kapcsolatom nem volt a kereszténységgel, még egy keresztény barátom sincs. – Ne feledje, hogy mégiscsak a Szentföldön vagyunk. A hely szelleme, a genius loci. Három világvallás is kötődik ehhez a helyhez, itt vannak a gyökereik. Elcsodálkozna, ha elárulnám, hogy mennyi hasonló esetem volt már. Turistákkal, akik itt ébredtek rá, hogy ők Jézus reinkarnálódásai. Aztán szektát alapítottak, és máig is vígan élnek. Az se számít, hogy valaki zsidó létére lesz keresztény, hiszen Jézus tanítványai is zsidók voltak. – Igen, de én még különösképpen vallásosnak se mondanám magam. – Az nem számít. Az emberek általában nem hívőkként születnek, hanem azzá válnak. Ezt nevezik megtérésnek… Nem sok ideje volt rá, hogy elgondolkozzon a másik szavain, mert a lift zökkenve megállt a földszinten, kinyílt az ajtó, és előttük feltárult egy hosszú folyosó, amin végig kellett menniük. Ennek a végén volt a szoba, ahová igyekeztek.

A valóság irrealitása A szobából rá lehetett látni a parkra. Az ablak pont egy mesterséges vízesésre nézett. Az volt az ember érzése, hogy nem is ablak, hanem egy hatalmas képernyőjű plazmatévé, amin a betegek megnyugtatására most egy mesterséges vízesés látható. A vízesés elé pad volt állítva, most is hárman ültek rajta. Középen egy burnuszos, öreg arab, aki a botjára támaszkodva, megbabonázva nézte a vízcseppek és a napfény játékát. Az ablak nyitva állt, az egyik fán madár énekelt teli tüdővel. A kép annyira idilli volt, hogy aki belépett a szobába, annak a pillantását óhatatlanul magára vonzotta és rabul ejtette a látvány. A szobában heten várakoztak. Valamennyien megbűvölve nézték a vízesést, de csak addig, amíg ők be nem léptek. Azután már minden szempár rájuk szegeződött, és követték a mozdulataikat. Megannyi zavaros és zavart tekintet, amely a pszichiáterre bizalommal tekintett, rá pedig úgy, mint valami betolakodóra, akinek a kedvenc foglalatossága esetleg tizenkét éves kislányokat molesztálni. A bizalmatlanságot, és az ellenszenvt tapintani lehetett, úgyhogy a pszichiáter kénytelen volt őt bemutatni, mint egy barátját, aki elkísérte őt, mert mesélt neki róluk, és most kíváncsi a csoportterápiára. A kedélyek csak ekkor nyugodtak meg. Nyolc széket számolt össze körben elrendezve, minden széken ült valaki, az egyiket kivéve. A pszichiáter most intett neki, hogy ő is üljön le a fal melletti székek egyikére, maga pedig helyet foglalt a nyolcadik széken. Ő az ajtóhoz legközelebbi széket választotta, ahonnan az egész csoport a látóterében volt, és megpróbált annyira észrevétlen maradni, amennyire csak tudott. A másik még útközben elmagyarázta neki, hogy ezek a fiatalok drogfüggők, többségükben a kórház betegei, de páran kintről is járnak be. A legfiatalabb köztük tizennégy éves, a legöregebb harminckilenc. A plazmatévé képébe most egy ápoló lépett be, és megkocogtatta az öreg arab vállát, aki annyira elmerült a látványban, hogy teljesen kizárta a külvilágot. Az öreg arab felrezzent révüléséből, csodálkozva nézett körül, majd megpillantva az ápolót, bólintott, mintha pusztán a megjelenésével a másik valami mulasztására figyelmeztetné, és hagyta magát elvezetni. A jelenet alig tartott tovább tíz másodpercnél. A többiekről, akik ugyanazon a padon ültek mindvégig ugyanazzal a szobormerevséggel, ahogy odaültették őket, tudta, hogy egész addig fognak így ülni, amíg értük is nem jön valaki. Visszatért a szobába, ahol a drogfüggők éppen arról beszéltek, mit is csináltak a legutóbbi találkozásuk óta. Egy lány beszélt, akinek a haja a szivárvány minden színében pompázott, testének a legkülönbözőbb pontjain tetoválások voltak, a karján pedig hegek árulkodtak arról a hányatott életről, amit eddig megélt. Szomorú szemei riadtan rebbentek meg, valahányszor a nevén szólították: — Sára, mire gondolsz most? – Kislány koromban arról álmodoztam, hogy híres színésznő leszek. Állok a rivaldafényben, a közönség ünnepel, a férfiak szerelmesek belém, a szerelmükkel üldöznek. Én azonban elérhetetlen vagyok, mert az én szívemben csak ő van. Ő, akitől az első adag heroint kaptam, és akivel együtt repültünk… Aztán már csak arról álmodtam, hogy meglegyen a következő adagom, és ezért mindenre képes voltam. A barátaim pedig közben sorra mentek el, mert a kábítószer kegyetlen istenség, égő áldozatokat követel… egyszer aztán ő is sorra került, és akkor én ültem a kórház folyosóján, és képtelen voltam imádkozni, mert nem tudtam, hogyan kell imádkozni. Elhallgatott, és látszott rajta, hogy lehetetlenség tőle várni egyetlen további szót is. Hallgatta a lányt, és hirtelen elfogta az a rossz érzés, hogy ő most egy szakrális összejövetelen van, ahol pedig semmi keresnivalója. Igen, olvasta valahol, hogy az őskeresztényeknél volt szokásban a nyilvános gyónás, amikor a bűnösök a gyülekezet előtt vallották meg a bűneiket, és a gyülekezet feloldozása jelképezte Isten megbocsátását. Egy húsz év körüli fiúra figyelt fel, aki magába roskadva, szótlanul ült a helyén, mintha a többiek ott se lennének, idegesen a kezét tördelte, és a kinti forróságot kifejezetten hűvössé változtató légkondicionálás ellenére is izzadt. A tekintete, akár a csapdába esett vadállaté. Látszott, hogy elvonási tünetei vannak, olyan, mint egy kitörni készülő vulkán. Már látta is, ahogy magánkívül kitör, és a pszichiáter nyugtatja a dühöngő fiút, miközben észrevétlenül megnyom egy gombot, amely a közeli pszichiátriára jelez. Rövidesen két markos ápoló ront rájuk, és elhurcolja a szerencsétlent, aki közben habzó szájjal egyre üvölt, hogy hagyják őt. A narkósok közt persze kitör a pánik, mint mindig, ha a drog hatásával kénytelenek szembesülni. Egyesek hisztérikusan zokogni kezdenek, mások pedig dührohamot kapnak. Kényszerítette a fiút, hogy nézzen a szemébe, amit ő persze nem akart, a tekintete úgy verdesett, mint riadt madár a hálóban. Végül azonban az ő akarata fölébe került a fiú akaratának, ami nem volt nehéz, mivel a fiúnak már rég nem volt önálló akarata, minden tettét a szer irányította. Csak egyetlen dolog tartotta még életben, hogy hozzájusson a következő adaghoz, és ha ez nem sikerült, akkor nagyon szenvedett. Ide is a kétségbeesés hozta el. Dehogyis akart ő igazából leszokni, csak remélte, hogy itt kaphat valami gyógyszert, amivel enyhíthetné kínjait. Már két éve próbálkozott, de nem volt elég erős, mindig visszaesett a mámor rabságába, úgyhogy már a próbálkozást is feladta. Mikor észrevette, hogy csapdába esett, egy nálánál hatalmasabb akarat befolyása alá került, arcára kiült a rettegés, és megpróbált fellázadni. Szeretett volna kiabálni, hogy hagyják őt békén, ő csak el akar tűnni innen, de a száját hiába nyitotta kiáltásra, csak tátogott, mint a partra vetett hal, és a torkából mindössze egy alig hallható, nyüszítő hang jött ki, mint mikor rálépnek a kölyökkutya lábára. A csoportterápia véget ért. Megjelentek az ápolók, akik visszavezették a drogosokat az osztályukra, mások pedig a pszichiáter körül csoportosultak, hogy írja alá az igazolást a terápián való részvételről. Lassan azonban ők is elszivárogtak, mint eső után a víz a sivatag homokjában. Mire feleszmélt, egyedül maradt a pszichiáterrel. — Tudja, csak kényszerből vesznek részt a terápián, a többségük itt szembesül először a kábítószer hatásával, amikor sikerül valamelyiküket megnyitnom. Nem lehet kellemes érzés hallgatni, amikor valaki közülük arról beszél, mit csinált belőle a kábítószer… — magyarázkodott, és az órájára pillantott: – Én most ebédelni megyek. Velem tart?