A pszichiáter autója a kampusz épületei közt kanyargott

ami tizenkét hektáron terült el a város szélén, rajta elszórva az egyetem épületei. A kutatásokhoz az egyetem biztosította a labort, ez volt a hozzájárulása. A pénzt egy közelebbről meg nem határozott, rejtélyes alapítvány biztosította, amely azonban szigorúan számon kérte az eredményeket. Minderről dr Yahavi tájékoztatta, ott, az autóban: – Még valami tiszteletdíjat is lecsíphetünk a kutatási keretből, ha már egyszer ránk áldozza a szabad idejét. – Jelenleg nincs más dolgom. – Akkor, gondolom, jól fog jönni az a kis pénz. Útközben ellenőrző pontokon haladtak át, ahol biztonsági őrök kukucskáltak be az autóba, de útitársát felismerve csak jelezték, hogy menjenek tovább. Aztán a következő ellenőrzési pontoknál már jó előre felhúzták a sorompókat, és az őrök csak intettek, hogy menjenek tovább. A laboratóriumokat rejtő több szintes épületben várt rájuk az utolsó biztonsági ellenőrzés, egy fémdetektoros kapun kellett átmenniük, miután a biztonsági őröknél leadták az összes náluk levő fémtárgyat. Csak azután mentek tovább, miután visszakapták értéktárgyaikat. A pszichiáternek egész idő alatt be nem állt a szája, annyira fel volt dobva, hogy sikerült őt megnyernie az ügynek, személyes sikerének tekintette, amit a tegnapi merev elutasítás után nem is remélt, és ezzel az egész kutatást megmentette: – Tudja, mi a munkatársaimmal fizetség nélkül végezzük ezt a munkát. Még azt is nehéz volt kiharcolni, hogy az egyetem helyet biztosítson nekünk, és találjunk egy olyan alapítványt, ahol nem úgy néznek ránk, mint akik a Marsról jöttek, mikor a kutatási terveinkről beszélünk. Az eredményeink láttán most már kezdenek minket komolyan venni, és akkor pont most történik ez a szerencsétlenség… — hitetlenül megrázta a fejét, mint aki nem hisz a véletlenek ilyetén egybeesésében. … A harmadik emeletre mentek. A laborban csupa feszült arc, fiatal emberek, akik láthatóan csak nemrég kerültek ki az egyetemről, és most bizonytalanok, vajon sikerül-e vezetőjük missziója. Mikor beléptek, az addig maszkmerev vonások egyszerre fellazultak, és társa felé egy-egy elismerő pillantást küldtek. Dr Yahavi leplezetlen diadallal mutatta be őt, a képességeit pedig szemérmetlenül túlértékelte. Olyan képességekről is beszélt, amelyekről biztosan nem esett köztük szó, miközben őt buzdító pillantásokkal biztatta, mint az edző verseny előtt a tanítványát, akinek tisztában van a képességeivel, úgyhogy monológjának a végén bárkinek az lehetett az érzése, hogy nem is annyira nagy baj, hogy cserére kényszerültek, mert az új médium jobb a réginél. Ezután a rövid bemutatás után dr Yahavi elmagyarázta neki, hogy hogyan fog a kísérlet lezajlani. Ő beül egy úgynevezett „süketszobába“, ahol tökéletesen izolálva lesz a külvilág ingereitől. Csak egy monitor lesz a szobában, amin különböző képek fognak felvillani, amelyek közül egyet ki kell választania, és arra erősen koncentrálni. Egy másik szobában, valahol az épületben, ott fog ülni az „antenna“, aki lerajzolja, hogy ő mire gondol: – Ha nem zavarja, rögtön el is kezdenénk a munkát, ugyanis be kell hoznunk az éjszakai kiesést. A projekt már így is szoros határidőkkel dolgozik, és vészesen közeleg az időpont, amikor vissza kell adnunk a labort az egyetemnek. Beült a süketszobába, ahol egy asszisztensnő először drótokat erősített rá, majd magára hagyta, csak a monitor villódzott karnyújtásnyira előtte. Öt másodpercenként váltották egymást a képek. Aztán, ha kiválasztott egyet, egy gombot kellett megnyomnia, és az a kép megmerevedett. Egy tengerparti idillt választott, akik gondtalanul élvezték a jó időt, a strandolást. A két gyerek önfeledten játszott, homokvárat építettek, az apa a tengerben úszott, az anya pedig a napernyő alatt feküdt. Sose optimistább képet, mint ez: ragyogó kék ég, smaragdzöld tenger. Az ő gyomra azonban összerándult, hisz tudta, hogy a következő pillanatban a semmiből jön egy óriás hullám és a parton mindenkit megöl. Olyan határozottan érezte ezt, hogy szinte fájt, és hirtelen hányingere támadt, amin csak nagy erőfeszítés árán tudott csak úrrá lenni. Mielőtt a kísérlet elkezdődött, dr Yahavi még megkérdezte, hogy az elmúlt huszonnégy órában fogyasztott e valami tudatmódosító szert, esetleg gyógyszert, és csak miután nemleges választ kapott, azután hagyta őt magára. … Fogalma sem volt róla, hogy mennyi ideje folyt már a kísérlet abban a világtól tökéletesen elzárt ablaktalan szobában. Az időnek megvan az a tulajdonsága, hogy egy ponton túl tökéletesen összefolyik, és ha még a biológiai órád is cserbenhagy (nem kell kimenned a mosdóba, nem éhezel meg stb.), akkor tényleg a semmi közepén lebegsz. Csak onnan tudott valahogy az idő múlására következtetni, hogy az előbbi fiatal asszisztensnő egyszer bejött, és azt mondta, hogy ha valamilyen szükséglete van, azt most intézze el, mert harminc perc szünetet tartanak. Végre bejött dr Yahavi, és ragyogott az arca az elégedettségtől: – Nyolcvanöt százalékos az egyezés. Ekkora telepatikus képességgel még nem találkoztam, de még a szakirodalomban se olvastam ilyesmiről. Az eddigi médiumunknál hatvanhét százalék volt a maximum. Ez mind szép, mondta ő, csakhogy neki most mennie kell, mert sürgős teendője van, mire a másik egyszerre csupa aggodalom lett, mintha attól tartana, ha egyszer kimegy a laborból, többé vissza se jön, ő azonban úgy érezte, hogy mára már elege van a kísérleti nyúl szerepéből. Nem kerülte el a figyelmét az a kétségbeesett pillantás sem, amit a csinos asszisztensnővel váltott, de az tanácstalanul megvonta a vállát. Végül belátta, hogy vesztett: – Rendben van, menjen el, de holnap vissza kell jönnie, hogy megismételjük a kísérletet. Ilyen kiugró eredménynél szükség van kontrollvizsgálatra is, hogy kizárjuk a véletlen és a tévedés lehetőségét. … Persze, nem volt semmi sürgős teendője, még munkája sem volt. A múlt héten veszítette el az állását egy biztonsági cégnél, ahol a belső számítógépes rendszer karbantartása volt a feladata. Az igazat megvallva, társtulajdonos volt a cégben, amit még az egyetemen alapítottak, és öt évig ment is rendben a vállalkozás, de aztán mintha minden összeesküdött volna ellenük. A lehetőségekhez képest még ő járt a legjobban, hiszen még idejében eladta a részét, a többiek viszont futhatnak a pénzük után. Most tehát nem volt semmi dolga, és az épületből kilépve elgondolkozott, hogy mihez is kezdjen a nap további részében. Régen másként volt ez is, amikor napokig szinte ki se dugta az orrát a lakásból, ült a gép előtt, és szörfözött a neten. Akkoriban szinte betege volt a virtuális térnek, olyannyira, hogy nemegyszer gondolkodott rajta, orvosi segítséget kéne kérnie, hogy leszokjon az internet-függőségéről, de aztán pár hete, egyik napról a másikra immunissá vált. Így, utólag visszagondolva nem talál rá magyarázatot. Biztosan, valami megrázkódtatás volt rá ilyen hatással, de hogy mi, azt nem tudta volna megmondani. Aztán a gondolatai visszatértek a laborba. Persze, maradhatott volna még, hogy játssza tovább a szerepet, amit végül is önként vállalt el, de volt valami, ami egész idő alatt zavarta. Ami soha nem volt rá jellemző, most bizonytalankodott. Nem volt benne biztos, hogy helyesen cselekedett, amikor elvállalta ezt a szerepet, és ez valami egészen új volt neki. Eddig épp azzal ingerelte a környezetét, hogy rendíthetetlen volt elhatározásaiban. Ha valamit eldöntött, amellett sziklaszilárdan kiállt, és ez bizony nem konformista magatartás egy olyan világban, amely apró vagy nagyobb megalkuvásokra épül. Megalkudni pedig mindennel mindenkor és mindenhol lehet, ha kell, a józan ésszel is, ha kell, a lelkiismerettel is. Aztán a holnap már hozhat bármit, fő a pillanatnyi előny. Ő azonban viszolygott az effajta alkuktól, és ösztönösen kikerült minden ilyen csapdát. Eddig. Mert most úgy érezte, hogy ő is beleesett a húsdarálóba, amely majd lassanként ledarálja. Hiába sorakoztatta egymás mellé az érveket és az ellenérveket újra és újra, a végeredmény mindig ugyanaz lett, mint a matematikában egy bizonyos szinten túl, hogy minden, és annak az ellenkezője is bebizonyítható. … Kicsi gyerekkorából emlékezett rá, hogy már akkor milyen érzékenyen reagált a legapróbb jelre is, amivel megőrjítette a környezetét — hiszen ők nem érzékeltek semmit. Mintha egy szuper érzékeny műszer mérné a háttérsugárzást, és rögtön jelezne, ha a sugárzás megemelkedik, ha pedig a veszélyes tartományba lép, akkor riaszt. Olyan volt ez, mint mikor a moziban nézed a filmet, a szereplők idegen nyelven beszélnek, és alatta olvasod a szöveget, és rögtön kiszúrod, ha a kettő nincs szinkronban. Akkor még nem tulajdonított ennek jelentőséget, hiszen úgy gondolta, hogy mindenkinek megvan ez képessége, legfeljebb csak azon csodálkozott, hogy a felnőttek miért mondanak olyan gyakran mást, mint amit gondolnak. Úgy gondolta azonban, hogy ez az ő külön játékuk, amihez a gyerekek nem értenek. … Körülnézett a parkban, ahol a késő délután ellenére, és hogy már az utolsó előadás is vagy két órája véget ért, sok fiatal élvezte a hegyek felől érkező, enyhet adó szél simogatását. A fiatalok hol párban sétáltak, általában egy fiú egy lány leosztásban, hol magányosan ültek, a számtalan pad valamelyikén, könyvvel az ölükben készültek a másnapi vizsgára. Tekintete megakadt egy húsz év körüli, szép arcú lányon, akinek a haját kendő takarta. Láthatóan se nem volt szerelmes, se nem tanult, bár mereven nézett az ölében fekvő könyvbe, de ha olvasott is, a szavak értelme nem hatolt el az agyáig. Magányába burkolózva ült ott, mintha egy világegyetem választaná el a körülötte lévő világtól. Leült a szomszéd padra, és szeme sarkából a széparcú lányt figyelte, aki teljesen elmerült a gondolataiban, tudomást se véve a körülötte zajló eseményekről. Fején a kendőt egészen a szemébe húzta, mintha ezzel is jelezni akarná, hogy ő kívül áll a történéseken, őt hagyják békén. Egy rakoncátlan tincs mindazonáltal előkunkorodott a kendő alól, ami különös bájt adott ennek a gyönyörű arcnak. Minden igyekezete ellenére se tudta leplezni, hogy valamikor életvidám lány volt, akinek azonban a büszkeségét most megtiporták. Ez az arc olyan beszédes volt akár egy drámai hősnőé, és annak, aki olvasni tudott belőle, egy egész történetet mesélt el… … Ez a történet egy gyönyörű, fiatal diáklányról szólt, aki még túl naiv és túl ártatlan volt ahhoz, hogy ne higgyen minden szónak, minden ígéretnek.

22:30 Az estély igazán fényesnek ígérkezett, hivatalból az egyetem egész professzori kara felvonult, aki pedig legnagyobb sajnálatára nem tudott eljönni, az táviratban gratulált az ünnepeltnek, a rangos nemzetközi díjhoz, amely az egyetem presztízsét is növelte. Az ünnepi beszédet az egyetem rektora mondta, kiemelte, hogy csak azért nem egy Nobel-díjast ünnepelnek, mert Alfred Nobel elfelejtett arra a szakterületre díjat alapítani — habár máig is tartja magát a pletyka, hogy nem is feledékenységből zárta ki a matematiusokat, hanem szándékosan, mivel a felesége egy matematikussal csalta meg. Ebből is látszik, hogy egy matematikusnak őriznie kell a családi tűzhelyet — tette hozzá, miközben cinkosan az ünnepeltre kacsintott, aki tudvalevőleg rendkívül népszerű volt a gyengébbik nem körében. Miután az illedelmes taps elhalt, a szakterület legkiválóbbjait minden évben díjazó alapítvány kurátora átnyújtotta a díjat a díjazottnak.

Ezután következett a gratulálók hosszú sora, akik egy kézfogás és néhány kedves szó — „Szép volt, öregem… Megérdemelted… Most vagy pályafutásod csúcsán… Jó helyre került a díj… Senki nem tudja rajtam kívül, hogy mennyit dolgoztál érte… Beérett a gyümölcs… Élvezd ki a pillanatot, mert nem tart soká…” — kíséretében köszöntötték az ünnepeltet. Az ünnepelt családja körében, az alkalomhoz illő szerénységgel — „Ugyan már… Zavarba hozol… Köszönöm… Köszönöm… Köszönöm… Köszönöm… Köszönöm… Köszönöm…” — fogadta a gratulációkat. Feltűnően szép, fiatal nő állt mellette, a felesége, és három kicsi gyerek. Ekkor egy fiatal lány következett, akin rögtön fel lehetett fedezni az arab vonásokat. Nemcsak a fejét fedte kendő, az egész teste is leplekbe volt burkolva. Amint az ünnepelt meglátta, szeme elkerekedett, arcára zavar és döbbenet keveréke ült ki. Ezt a szemtanúk vallották utólag, akiket a rendőrség kihallgatott. Régóta tudni lehetett, hogy a professzor házassága válságban van, az állandó nőügyei miatt. Pár szót váltottak, ők ketten, amit azonban még a legközelebb állók sem értettek. „Mit keresel itt?” ”Gratulálni jöttem…” — ekkor a lány pisztolyt húzott elő, és hidegvérrel lelőtte az ünnepeltet. Gondosan célzott, nehogy a közelben állók közül valakit eltaláljon. Célzás közben egyik szemét összehúzta, mint a mesterlövészek, hogy jobban a célpontra fókuszáljon. Az egész tárat kilőtte, bár az áldozatot már az első lövés hátralökte a háta mögött álló pincér karjaiba. A fegyvert a bátyjától csente el, és akkora volt a kalibere, hogy minden lövés cafatokat tépett ki a szerencsétlen testéből.

— - 23:01 Leengedte a fegyvert, és némán tűrte, hogy a biztonsági őrök leteperjék, mintha a fájdalommal akarná magát büntetni, fel se szisszent, amikor durván hátracsavarták a kezét, némán tűrte az ütlegeket. Az első pillanatban olyan volt minden, mintha egy filmnek egyetlen kockáját hirtelen kimerevítenék. Ez volt az a pillanat, amire azt mondjuk, hogy az örökkévalóságig tart. Ezután azonban annál jobban felgyorsultak az események, mintha a Nagy Rendező észbe kapott volna, hogy be kell hoznia azt az elpocsékolt időt, amit erre a hatásvadász képre eltékozolt, és a jelenetek egymásutániságát egy absztrakt jelenetté vágta volna össze, a chaplini burleszk és a Shakespeare-i véres királydrámák bizarr ötvözetévé. Egy nő a sokkhatás alatt sikoltozni kezdett, miközben kezeit kétségbeesetten a fülére tapasztotta, mintha önmagának is elviselhetetlen volna az a hang, amit kiad, míg végül a mellette álló férfi pofonvágta. A feleség, akinek a ruhája csupa vér volt, és a ráloccsant belsőségek groteszk mintát alkottak rajta, hogy azt lehetett hinni, maga is megsebesült, szóval a feleség nem tudta, hogy melyik gyerekének a szemét takarja el, bár láthatóan ő is sokkos állapotban volt. A rendőrautók szirénái szinte azonnal felbúgtak, mintha valami hasonló eseményre várva a közelben parkoltak volna, és csak a hangkürtöket és a villódzó fényeket kellett bekapcsolni. A kert felől futólépések hallatszottak, pattogó vezényszavak, ahogy a kommandósok elfoglalták a házat. Habár mindenki tudta, hogy az eset nem terrorcselekmény, hanem egy szerelmi dráma véres záróakkordja, pusztán az a tény, hogy az áldozat és a tettes külön nemzetek gyermeke volt, amelyek rendesen gyűlölik egymást, pusztán ez a tény elég volt ahhoz, hogy a hatóságok és a média terrorcselekményként tárgyalják az ügyet, és a híradások világszerte azzal kezdődtek, hogy egy palesztin nő megölt egy zsidó férfit…

A lány a padon megérezte, hogy figyelik, de nem akart róla tudomást venni. Sértette volna az önérzetét, ha a másik szeméből részvétet olvas ki, vagy az együttérzésnek a legkisebb jelét is, ha most bárki elkezdené őt sajnálni, az nagyobb megaláztatás volna a számára, nagyobb annál is, hogy becsapták. Csakhogy az ő szemében nem volt részvét, sőt, irgalom sem. Megérezte anélkül, hogy elfordította volna a fejét, mereven nézett a könyvbe, mint büszkeségének utolsó pajzsát, úgy tartotta maga elé, mintha ez volna az egyedüli semleges pont a világegyetemben, amely nem árulója az érzelmeinek, és így a büszkeségének. Kegyetlen harc volt ez köztük, néma, de ádáz küzdelem, amelyben le kellett győznie a másik büszkeségét, a gyengék luxusát, ami az utolsó menedékük volt.