Minden múlandó — és éppen ezért minden pillanat számít

Még nincs vége a történetednek — az elmúlás tanítása az életemben

Évek óta gyakorlok egy buddhista meditációt, mégis valahogy most először ért el igazán mélyen, zsigeri szinten az elmúlás tanítása.

Buddha egyik legismertebb tanítása így szól:

„Minden összetett dolog mulandó.”

Sokáig csak értettem ezt a mondatot, de most kezdtem el igazán érezni a jelentését.

Ha örökké élnénk, talán nem tanulnánk meg azt, amit az élet végessége tanít nekünk: vannak dolgok, amelyeket nem halogathatunk örökké. Vannak álmok, döntések, kimondatlan szavak és megtett utak, amelyek ha túl sokáig váratnak magukra, egyszer csak lehet, hogy már nem lesz rájuk lehetőségünk.

Az élet vége egyfajta számvetés. De nem csak az életünk végén, hanem bizonyos korszakhatároknál is. A 40. életév sokak számára valódi vízválasztó. Nem véletlenül hívják ezt az időszakot életközépi válságnak.

Ilyenkor megváltoznak a prioritások. Már nem hisszük azt, amit húszévesen: hogy a fiatalság örökké tart, és mindenre végtelen időnk van.

Jó esetben elkezdünk változni, változtatni, és elgondolkodni azon, hogy mi az életünk valódi értelme.

Hiszem, hogy a sorsunkat mi is írjuk. Vannak dolgok, amelyeken tudunk változtatni, és ezek a változások tanítanak minket. Vannak azonban olyan helyzetek is, amelyeken nehezebb változtatni — ezek sokszor a legnagyobb tanítóink.

Van, amit valóban késő megváltoztatni. Az életünk döntések sorozata.

Talán nincs is igazán rossz döntés, ha képesek vagyunk felismerni, mit tanított nekünk egy választásunk, milyen következményekkel járt, és hogyan tudunk ezután tudatosabban továbbmenni.

Egy sokak által idézett gondolat így szól:

„Gondolataidból szavak lesznek. Szavaidból tettek lesznek. Tetteidből szokások lesznek. Szokásaidból jellem lesz. Jellemedből sors lesz.”

Ennek több változata ismert, és több szerzőnek is tulajdonították, de nincs egyértelmű bizonyíték arra, hogy egyetlen konkrét személytől származna.

A lényeg számomra mégis ez:

Nem egyetlen döntés alakítja az életünket, hanem azok a döntések, amelyeket nap mint nap újra meghozunk. Ezekből lesznek a szokásaink, a szokásainkból a jellemünk, végül pedig az életünk.

Szeretném elmesélni a saját történetemet is, mert igyekszem nemcsak tanítani, hanem a saját tapasztalataimon keresztül támogatni másokat.

Amikor 28 évesen elváltam, és Pécsről Budapestre költöztem, elkezdődött egy mély önismereti út az életemben.

Sok tanfolyamot végeztem el, és idővel magam is női önismereti trénerként kezdtem segíteni másoknak. Sok nő útját kísértem tarot segítségével, női szertartásokkal és blokkoldó meditációkkal.

Amikor 35 évesen teherbe estem egy olyan férfitól, aki nem volt igazán megbízható társ, nehéz döntést hoztam: úgy döntöttem, nem szülöm meg ezt a gyermeket.

A mai napig úgy érzem, hogy akkor mindkettőnk számára ezt jelentette a legjobb utat. Egy olyan kapcsolatban, ahol az apa nem tudott volna biztonságot adni, valószínűleg sok szenvedés várt volna ránk. Én pedig örökre össze lettem volna kötve egy olyan emberrel, akivel nem tudtunk volna harmonikusan együtt működni.

2018-ban beleszerettem az olasz nyelvbe. Akkor 44 éves voltam.

Ekkor már jógát oktattam, és később egy buddhista meditáció gyakorlása is az életem részévé vált.

Az évek során többször jártam Olaszország különböző régióiban, és minden alkalommal, amikor hazatértem, fájt az elszakadás. Éreztem, hogy valami mélyen húz oda.

Persze más turistaként szeretni egy helyet, és más ott élni. Ezt ma már pontosan tudom.

Tavaly, amikor úgy döntöttem, hogy eladom a budapesti lakásomat és Olaszországba költözöm, 51 éves voltam.

Néha elgondolkodom azon, hogy ha megszületett volna a gyermekem, mennyivel nehezebb lett volna mindent hátrahagyni és új életet kezdeni.

Ma már tudom, hogy jól döntöttem. Úgy érzem, itt van a helyem.

Magyarnak születtem, de a lelkem olasz — sőt, talán dél-olasz.

Az itteni ritmus, az élethez való hozzáállás, az emberek, a tenger, az atmoszféra: ezek azok a dolgok, amelyek valódi örömforrást jelentenek számomra.

Itt vagyok boldog.

Persze az elején megkaptam a magam kihívásait. De talán pont ettől lett igazán az én történetem. Mint egy jó mesehősnek, nekem is végig kellett mennem a próbákon.

És most itt vagyok.

Hogy megmutassam neked is: a te életedben is sokkal több lehetőség van, mint amit talán most látsz.

Tudsz változni. Tudsz változtatni.

Ha egy ajtó bezárul, egy másik kinyílhat.

És talán ez az egyik legszebb mondat, amit egy filmben hallottam:

„Ha a történetnek még nincs boldog vége, akkor még nincs vége a történetnek.”

Ha a te történetednek még nincs boldog vége, ne aggódj.

Még mindig van lehetőséged arra, hogy megírd a következő fejezetet.

A saját történetedet.

A buddhista tanítás szerint minden mulandó.

Ma már úgy érzem, nemcsak a fájdalom, a veszteség vagy a fiatalság múlandó, hanem azok a korlátok is, amelyekről azt hisszük, örökké velünk maradnak.

Az életem 51 évesen nem ért véget. Éppen akkor kezdődött el igazán.

Ezért hiszem, hogy amíg élünk, addig mindig van lehetőség egy új döntésre, egy új irányra és egy új fejezetre.

Mert ha a történetednek még nincs boldog vége, akkor egyszerűen még nincs vége a történetnek.