Fekete tóban

Három hónapja kezdődött. Először csak a köhögés, majd véres harákolások zavarták az elhanyagolt kiskastély csendjét. “Ennek dacára sem akartál orvost. A halhatatlan egod vitt el!” — sóhajtott fel Heverden Flóra, miközben a csepergő eső hígítani kezdte fekete maskaráját. A könnyek már a felejtés homályába süllyedtek. Harminchét, Agárdy Mártonnal töltött esztendő után kevesek lettek volna képesek valódi könnyekre.

A palota pompáját megfertőzte a nihil. Flóra az egyre gondterhesebb időkben a szokványosnál is gyakrabban menekült a kerti tóhoz, a vissza-visszatérő kacsákhoz. Másban nem lelte már örömét. A mesterséges tó tükrén a mamájuk után tornasorban suhanó csibék oly megnyugvást szolgáltattak a keserű léleknek, amelyet falak közé szűkített világában már nem kaphatott meg. A problémás időszak véget ért.

Márton huszonkét évesen ismerkedett meg a Heverden famíliával egy vadászat alkalmával. Egy júniusi, verőfényes hétvégén számos vendéget fogadott a magánerdő tulajdonosa: mészárlásra összeterelt seregletet. Azonban más is szerepelt a fegyveres ragadozók terítékén: a legszebb, épp kinyíló virágot, akkoriban még Marciként szakította le, majd zárta cserépbe.

A tó nyugati szegletében, a hosszas hatalmi harcok után felállított kurta vonalvezetésű padon foglalt helyet a koránál jobban megviselt nő. Az ülőfelület olybára kihasználtá vált a soha el nem múlónak ható intervallumban, hogy az élénk festés helyét a puritán vas hidegsége vette át. Akár gyönyörködhetne is a tájban: a nádas mindig pompásra nyírva, a kacsatelek kerületét pedig Giotto is rajzolhatta volna. Azonban a táj patinás képmutatásában általában vergődött az élet, egyedül a kór táplálkozott belőle. Gyorsan falta fel a kezelést elutasító férfit. Flórának kötelessége volt megbirkózni a vér(m)es kórral: Mártonnal, hiszen szerződést kötöttek a szerelemre.

Csupán emlékek maradtak, amelyekre szintúgy nem volt ellenszer. “Rohadt szemétláda!” — tört fel az asszonyból a majd négy évtized. A hangja elcsuklott az utolsó szótagnál, ahogy ajkai remegtek, mint a szellő fújta hervadó rózsaszirmok.

Flóra ma kedvenc ruháját viselte. A pillekönnyű türkizkék darab esetlenül omlott rá. A mostanra zuhogó eső cseppjei simogatták bőrét, ő pedig az ég felé emelte karját, élvezve a hűvös érintést. Aztán megpillantotta a megereszkedett bőrt, és hirtelen elfordult. Inkább a repedezett körmű, csupasz lábfejét mélyesztette a sárba. Ujjaival kislányként turkált benne. Mosolygott. Egy rózsaszín giliszta tekeredett közéjük, amelyet kíméletesen, odébb helyezett. Ráncos, erezett kezébe temette arcát, majd a hajába túrt, s férje utolsó szavaira gondolt: Te, és a kacsáid…

(illustration created with Nano Banana)