Márai Sándor A gyertyák csonkig égnek című regényéről

Kérem Önöket, az olvasólámpák helyett gyújtsanak meg néhány gyertyát!

Miközben a regényt olvastam, átkoztam a sorsot, hogy nem születhettem férfinak, nem érthetem meg a barátságuk fogalmát, hogy nem lehet feleségem, akit elszeretnek tőlem, hogy nem hagyhatnak el, hogy nem csábíthatom el más feleségét, és tűnhetek el évtizedekre. Aztán rájöttem, hogy mindezekből bárki lehetek.

De aztán mégsem, annyi mindent nem tudok felfogni az egészből. Persze ez azért van, mert a mai kornak megfelelően olvasom — rosszul. Nem tudom magam abba a világba képzelni, ahol nem lehetek a szerelmemmel csak azért, mert máshoz mentem hozzá, csak azért mert társadalmi helyzetemből kifolyólag ez a jó döntés.

Próbálkozom, de nagyon nehéz.

Ennek ellenére mégis magával ragad a történet, Henrik már a történet elejétől fogva gyanús, és talán ez a kíváncsiság hajt, ösztökél arra, hogy olvassak, olvassam. Konrád vagy Henrik. Henrik vagy Konrád. Ha én lennék Krisztina, én kit választottam volna? Egyáltalán választottam volna, vagy belemenekülnék a semmittevés rezonáló állapotába, ahogy ő tette? Én vállalnám-e a Konrádhoz fűződő érzéseimet, lenne-e bátorságom szembeszállni a társadalom által rám ruházott felelőségeknek, kötelességeknek ellentmondani? Azt hiszem igen, hiszen a történelem folyamán nagyon sokan szálltak szembe a szerelmük érdekében a társadalommal, és a rájuk kötelezett feladatokkal. Nem kell messzire menni, Rómeó és Júlia, Anna Karenina, vagy Tristán és Izolda… bár ahogy nézem nekik sem érte meg, úgy istenigazán.

Robert O. Lenkiewicz — ‘THREE LOVERS BURNING MISS BELINDA PECORINI’, 1976

Henrik helyében nem hogy mozdulatlanul álltam volna, miközben a legjobb barátom rám céloz, legalább megfordultam volna, és számon kértem volna, hogy miért? De semmiképpen sem hagytam volna szó nélkül. Úgy érzem, Henrik nagyon is hibás.

Hagyta, hogy megcsalják. A semmittevéssel hibázott, ahogy Krisztina és Konrád is. Ha nem habozott volna, akkor megöli a barátját, és a szerelmével lehet. Egy ember halt volna meg. Így viszont, mind a hárman belepusztultak önön hibájukba.

De Henrik nem csak ebben volt bűnös, ő más volt, mármint Konrádékhoz képest, racionális, nem úgy mint azok, akik egy metafizikai nyelvet is képesek voltak beszélni, a zene nyelvét. Mondják, hogy a csoportok elve a kiközösítés. ami az átlagember számára más, különc, az a másik nézőpontból, a különcökéből, éppúgy visszataszító és egyszerre közömbös unalom is. Emiatt nem értette meg Henrik sohasem Kriszta és Konrád vonzalmát, és ők pedig emiatt nem értették meg sohasem Henriket.

Ám ami ezeknél is nagyobb rejtelem számomra, hogy hogyan lehet kibírni úgy egy életet, hogy közben kíváncsiságom tárgya előttem hever, de nem nyúlok hozzá? És igen, itt most Krisztina naplójára gondolok, mégis miért égeti el? hogy teheti, hogy nem olvas bele? egyáltalán elhiggyem Henriknek, hogy nem nyitotta ki? Ha tényleg nem, akkor jól tette, azzal, hogy nem tette meg, kevesebbet ártott magának? Ha Ivan Iljics nem vette volna számba a halála előtt elkövetett tetteit, ha haldoklása alatt nem próbált volna meg megváltozni, ha nem jött volna rá az élet értelmére az élete végén, vajon jobban járt volna? Szerintem nem, és nem szeretném Henriket okolni, de muszáj megtennem, az ő kezében volt az élete meg-nem-ismert tudása, és ő eldobta magától, annak ellenére, hogy megismerhette volna.

Mondjuk az is igaz, hogy nem ekkor halt meg igazából. Már a történet elején halott, és most nem a visszaemlékezés miatt mondom ezt, hanem mert már fiatalkorában meg van pecsételve a sorsa. A szorongó gyermek, akin csak a dajkája segíthet. A dajka, aki történet végén megcsókolja. Jobban szerette, mint a saját anyját. Vajon nem ez az igaz szerelem, szeretet? Egy olyan univerzális érzelem, amire nem illik egyetlen egy általunk használt fogalom sem, nemhogy a puszta kategória elég lenne annak leírására, hogy mit is jelentettek egymás számára. De ez elég e ahhoz, hogy valaki éljen?

Számomra Márai Sándor 1942-ben kiadott regénye egy olyan, mű, mely felejthetetlen lenyomatokat hagy az emberi lelken, túltehetjük magunkat rajta, vagy akár elégethetjük a könyvet is, lehetünk Konrádok, Krisztinák vagy Henrikek, olyan dolgokat tudhatunk meg a barátságról, szerelemről és hűségről, amik kizökkentenek minket a komfortzónánkból, egészen, mélyen bele az élet érzelmektől fűtött viharos tengerébe.

A végén mindannyiunk gyertyái csonkig égnek.