Van magyarázat mindenre

Van magyarázat mindenre

Több, mint egy év halogatás után végre megnéztem Reisz Gábor legújabb filmjét. Szerettem volna szeretni, de sajnos nem ment. Sajnálatos módon ez egy harmatgyenge film, nagyon kétes társadalmi és politikai mondanivalóval.

Az Eötvös Gimnázium épülete, ahol serdülőkorom legemlékezetesebb éveit töltöttem és ahol én is érettségiztem; az ismerős arcok a színészi gárdából; a felnőtté válás köztes léte és annak mindenki számára jelentős pillanatai, a beteljesületlen szerelem, a gimi melankolikus-euforikus utolsó hónapjai, és az érettségi utáni nyár; és persze Budapest, emlékekkel átitatott helyeivel… ezek mind garantálták az érzelmi rezonanciát részemről.

Ezek mellett egyszer apám Lágymányosi utcai lakását biztosítottam a stábnak főhadiszállásként, miközben a Gárdonyi téri jelenetek egyikét forgatták. A nappaliban tartottak ebédszünetet és megilletődve néztem, ahogy Reisz kissé gondterhelten és mogorván, de egy határozott rendező kisugárzásával eszik a stábjával. Fontosnak tartottam tehát, hogy elmélyüljek ebben a filmben.

Mik a film érdemei és súlyos tévedései? Reisz Gábor egy tehetséges rendező és van egy lassan már teljesen kiforrott stílusa. Rengeteg szemet gyönyörködtető kompozíció van a filmben, a kameramunka jeles, és bizonyos mindennapi pillanatok líraiságát ügyesen és sokszor humorosan emeli ki a rendezői szem. Van egy esztétikai légköre a filmnek, ami Reisz és stábjának szenvedélyét és törődését fejezi ki. Valamennyire tisztában vagyok a forgatás körülményeivel és ennek (pl. a pénzhiánynak) fényében tisztelendő, hogy ezt össze tudták hozni. Sajnos viszont a forgatókönyv, főleg a dialógusok szempontjából, bőven hagy maga után kívánnivalót, és az alakítások fele is elég gyenge volt.

Véleményen szerint általánosabb szinten Reisz stílusának – különösen ahogy ebben a filmben megmutatkozik – vannak komoly limitációi. Platón a Phaidónban megírta, hogy egy költőnek meséket kell költenie, nem pedig érveket és igaz történeteket. Értelmezésem szerint ez azt jelenti, hogy a tágabb értelemben vett költőnek, legyen az dramatista, fényképész, vagy filmrendező, művészileg fölé kell emelkednie a mindennapi valóságnak és képekben értelmeznie azt, nem pedig egyszerűen dokumentálnia vagy szárazan elemeznie. Az utóbbiról Reisz esetében természetesen nincs szó, viszont a stílusának van egy olyan eleme, hogy a művészi absztrakciónak egy bizonyos szintjét nem éri el és végezetül mindig megmarad a mindennapok banalitásának szintjén. Persze mindenkinek meg van és meg lehet a saját véleménye arról, hogy mi a művészet. Én viszont hiányolom Reisz munkásságából a katarzist és a transzcendenst. Azért is tetszett tőle legjobban a Rossz versek (amellett, hogy a körülmények miatt szép és emlékezetes moziélmény volt), mert Reisz merte a személyes mondanivalóját igazán költői képekben megjeleníteni.

Ez a megállapítás Reisz stílusáról viszont a Magyarázat mindenre esetében nem csak egy elszállt esztétikai szinten érdekes. Sőt. Mivel ez a rendező eddigi legpolitikaibb filmje, ezért az esztétikai elemei nagyon komolyan kihatnak a mondanivalójára és vice versa. Röviden, ahogy ezt már sokan megállapították, a film álláspontja fájóan centrista, sőt már-már gyáva, főleg, hogy milyen rohamosan romlik a helyzet az országban (írom ezt azután, hogy Orbán láthatólag elkezdte teljesen felszámolni a független nyilvánosságot). Reisz viszonylag dokumentarista, a mindennapi életképek szintjéről való megközelítése, valamint elvileg mindkét oldalt kritizáló története csírájában fojtja el a film őszinteségét és igazán kritikus voltát.

Egy bekezdés erejéig érdemes belehelyezkednünk a rendező szemszögébe. Ha valaki úgy közelíti meg a filmkészítést, mint egy művészi hivatást és morális küldetést, akkor beleáll az egyre despotikusabb és erkölcstelenebb hatalom bírálásába, főleg úgy, hogy nem kapott egy fillérnyi állami támogatást sem. Ha viszont a rendező kockázatszámítóként, a karrierje előrehaladásának szempontjából néz a dologra, akkor óvatosan, a mindent leuraló hatalmi struktúrákat nem ábrázolva, mindkét oldalt teljesen ártatlan emberek gyűjteményekét megjelenítve közelíti meg társadalmunk teljes megosztottságának és lassú rothadásának témáját. Reisz sajnos a második opciót választotta.

Alapvetően a Magyarázat mindenre egy végzetes kategóriahibát követ el a mondanivalójával. Egy átfogó politikai és társadalmi problémát vesz témának, de azt hétköznapi félreértések és véletlenek okozataként értelmezi, ahelyett, hogy a kiterjedt, rendszer szintű okokra akár csak enyhén is utalna.

A film karaktereinek – amellett, hogy az alakításokból következő általában minimális érzelmi hatást váltanak ki a nézőben – egydimenziós a személyisége és nincsenek olyan jellemhibái, amik megmagyaráznák, hogy mi a magyar társadalom felelőssége a rendkívül lesújtó közállapotok tartósságában (ha már Reisz kizárólag a mindennapi életképek szintjén mozog). Nem látjuk mindkét oldal általános elvakultságát, a társadalmat átható jellemgyengeséget és megalkuvást, és azt se, hogy ezeket a hatalom hogy erősíti fel szándékosan, teljes erkölcsi csődbe taszítva a magyar népet. A film legnagyobb bűne főleg ebben rejlik; kivágja a látóteréből azt a feudális rendet ami teljesen rátelepedik a társadalomra és tizenöt éve egyre nyomasztóbb és kilátástalanabb légkört teremt.

A fikciós Magyar Napok újság erdélyi, kezdő újságírójának történetszálát én különösen botrányosnak találtam. Ha van olyan társadalmi csoport, ami felé manapság már egy csepp empátiát sem tudok kipréselni magamból, az a Fidesz propagandagépezetének firkászai és propagandistái. A párt szavazótáborára képes vagyok valamennyi (!) megértéssel tekinteni, mivel valóban meg van mindenkinek a története, ami sok esetben megmagyarázza, hogy miért támogatja az illető tizenötödik éve ezt a totalitárius maffiaállamot. A hatalom retorikája teljes egészében a valóság eltorzításán és az emberek elméjének pszichológia hadviseléssel felérő leuralásán alapul. És pont ezért viszont egyáltalán nem tudom szánni azokat, akik ebben a hadműveletben részt vesznek. A film szerint a kokárdabotrányt kirobbantó újságíró csak egy naiv hipszterlány, aki azért ment a Magyar Napokhoz, mert apját egyszer tarkón verték a románok Erdélyben, és aki az égvilágon senkinek nem akart ártani. Az pedig, hogy az újság szerkesztősége egy nyíltan uszító címet adott a cikknek megmagyarázatlanul marad, a film mindössze annyit feltételeztet, hogy csak a főszerkesztő opportunizmusa a felelős. Ez pedig egy elfogadhatatlan keretezés.

A Magyarázat mindenre nagyrészt a média és szimbólumok valóságformálásáról szól, de gyáván kikerüli azt a tényt, hogy ez nem egy organikus és véletlenszerű folyamat. Mondjuk ki: Orbán és a Fidesz évek munkájával, cinikus politikai tanácsadók és think tankek hadával, egy olyan felülről irányított propagandagépezetet épített ki, ami a 20. század véres diktatúráit idézi. És ami igazán horrorisztikus ebben, az az, hogy a gépezet még csak nem is azt akarja, hogy mindenki ugyanazt gondolja. Azt akarja, hogy teljesen megszűnjenek a közös viszonyítási pontok az emberek között és mindenki skizofrén párhuzamos valóságokba kerüljön. A magyar (film)művészet ellenzéki oldalának – amihez őszintén Reisz Gábor is tartozik – pedig az a bűne, hogy majdnem teljesen érintetlenül hagyja ezt a húsba vágó témát. Egyedül az ellenzéki és független sajtónak köszönhettük eddig, hogy az embereknek lehetősége volt látni az igazi valóságot. Azt, hogy egy politikai érdekcsoport tizenöt éve szüntelenül szétrabolja az országot, miközben a társadalom pszichéjét aktívan széthasítja. A sajtó pedig éppen teljes felszámolás alatt van.

Sajnos a Magyarázat mindenre tét nélküli, centrista (vagy inkább semmilyenista) álláspontja erkölcsileg nem elfogadható a jelenlegi közállapotokat tekintetbe véve. A film szerint nincs magyarázat mindenre. A mostani helyzet Magyarországon véletlenek láncolatának és egyének pszichológiai defektjeinek és családtörténeteinek az összege. Ez egy fals állítás, ami teljesen elhallgatja, hogy mennyire irányított társadalmunk egyre rohamosabb leépülése. Mi van, ha mégis van magyarázat mindenre?

Remélem Reisz Gábor a következő filmjeiben vagy visszatér ahhoz, amit jól csinál – személyes történetek a mindennapok líraiságába beleszőve – vagy pedig tartással kiáll a magyar népet megsanyarító feudális rendszer ellen.