Minden rendben… vagy mégsem?

Erről az egész helyzetről hirtelen egy régi emlék jutott eszembe.

Még akkor történt, amikor a legkisebb lányommal voltam várandós.

Papíron minden rendben volt. A terhesség szépen haladt, nem volt semmi különösebb probléma. Legalábbis ezt hittem akkor.

Utólag viszont már tudom, hogy nem mindig arany, ami fénylik.

A 18. heti genetikai ultrahangon lett először furcsa érzésem. Az első terhességemnél az egész vizsgálat gyorsan lezajlott. Bementem, megvizsgáltak, majd néhány perc múlva már mondták is, hogy minden rendben van, és azt is, hogy kislány lesz.

Most azonban valami más volt.

A doktor hosszú perceken keresztül pásztázta a hasamat az ultrahangfejjel. Nézte jobbról, nézte balról, újra visszatért bizonyos területekre. Negyedórának is tűnhetett az egész.

Egyre nyugtalanabb lettem.

Végül megkérdeztem:

– Minden rendben van, doktor úr?

– Minden rendben — válaszolta.

Aztán megkérdeztem, hogy milyen nemű lesz a baba.

– Kukacot nem látok — mondta.

Én pedig megkönnyebbültem.

Mindig is szerettem volna lányokat. Valahogy úgy éreztem, hogy a kislányokat olyan szépen lehet öltöztetni, és már akkor elkezdtem elképzelni, milyen lesz majd.

Akkor még nem tudtam, hogy ez a történet korántsem ért véget.Az idő szépen telt. Az anyaságom, ahogy kell, nyugodtan haladt előre. Elmentem minden kötelező vizsgálatra, és természetesen igyekeztem betartani mindent, amit az orvosok javasoltak.

Lassan elérkezett a terhesség utolsó szakasza, a 39. hét.

Ilyenkor már sűrűbben kellett NST-vizsgálatra járnom, hiszen a szülés bármelyik pillanatban megindulhatott, és ilyenkor a baba állapotát is fokozottabban figyelik.

Egyik éjszaka azonban megérkeztek a fájások.

Reggel bementem a kórházba, ahol rögtön rátettek arra a készülékre, amely a baba szívhangját figyeli.

Eleinte minden rendben lévőnek tűnt.

Aztán egyszer csak megváltozott valami.

Más lett a hang. Más lett a légkör a szobában. Az orvosok és a nővérek hirtelen sokkal komolyabbak lettek.

Ahogy jöttek a fájások, úgy tűnt el időnként a baba szívhangja.

Ekkor már nagyon gyorsan pörögtek az események.

Nem volt idő várakozni.

Az orvosok úgy döntöttek, hogy sürgősségi császármetszésre van szükség.

Az első lányomat is császármetszéssel szültem, így tudtam, hogy nagyjából mi vár rám. Persze ettől még nem volt kevésbé ijesztő a helyzet.

Szinte azonnal előkészítettek a műtétre.A műtő felé toltak, én pedig már alig vártam, hogy végre a karomba tarthassam a gyermekemet, és először megláthassam az arcát.

Kilenc hónapon át a szívem alatt hordtam egy kis ismeretlen ismerőst, akit már akkor is mérhetetlenül szerettem.

Beszéltem hozzá, figyeltem minden mozdulatát, éreztem, ahogy napról napra növekszik bennem. Néha finoman mocorgott, máskor határozottan megrúgta az oldalamat, de minden egyes mozdulata örömmel töltött el.

Még soha nem láttam az arcát, mégis úgy éreztem, mintha mindig is ismertem volna.

Abban a pillanatban csak arra tudtam gondolni, hogy hamarosan végre találkozunk.A műtét sikeresen lezajlott.

És most jön az a bizonyos „de”…

Az a szó, amely néha egyetlen pillanat alatt képes megváltoztatni mindent.

De erről majd legközelebb mesélek.