A szélsebes mesterséges intelligenciát hamarabb utolérik, mint a sánta kutyát

Az utóbbi napokban, hetekben a Donald Sturgeon által működtetett Chinese Text Project, az egyik legnagyobb klasszikus kínai szövegeket tartalmazó adatbázis, elkezdett feltölteni AI fordításokat a még angolra le nem fordított szövegekhez. A munka hatalmas: a “Ctext” oldalon a Qin előtti időkből származó szövegek 5.7 millió írásjegyet tesznek ki, a Han kor utáni szövegek hozzávetőlegesen húszmillió körül állnak, illetve a különféle kiegészítő anyagok, mint szótárak, karakterjegyzékek és egyebek, valahol 7.1 millió körül vannak. Az oldal tartalma hatalmas, az előbbieken kívül beszkennelt eredeti, ránk maradt tekercsek, könyvek, mindenfélék olvashatók, bekezdésről bekezdésre olvasható fordítások, ahol vannak már fordítások. Lehet a kommentárokat böngészni, szólisták és szófelhők a műben legtöbbször előforduló fogalmakról és még ki tudja mi minden. Ennek ellenére többen, köztük magam is, egyáltalán nem örvendtek az oldalon az AI fordítások megjelenésének.

Ennek számtalan oka van, én csak egy egyszerű példát akarok felhozni: az AI nem érti a szövegekben megjelenő nüanszokat és botor, brutális módon úgy fordít filozófiát, irodalmat egyaránt, mintha mosogatógép összeszerelési útmutatót fordítana. Egyik kedvenc regényem a Wu Jingzi 吴敬梓 (1701–1754) által írt Írástudók《儒林外史》. Ez a mű a korabeli Qing dinasztiát pátyolgató disztingvált írástudói és hivatalnoki réteg az eggyel korábbi Ming dinasztiába visszahelyezett könyörtelen és egyben szórakoztató kritikája. Az említett két réteg összes jó és rossz tulajdonsága pellengérre van állítva benne, Wu borotváját senki el nem kerülheti benne. A könyv tizenegyedik fejezetében megismerkedünk egy korábbi fejezetekben már emlegetett és szájról-szájra hatalmas koponyának tartott figurával, akivel “személyesen” az olvasó csak itt találkozik. Az illető－szándékosan hagyom név nélkül, hátha esetleg még valaki kedvet is kap, hogy elolvassa ezt a csodálatos regényt－egy vidékre költözött, jobb szó híján remete, akinek elege lett az írástudói és hivatalnoki élet képmutatásából, csirkéket nevel, és másoknak kalligráfiák írásából és íródeák-tanításból tartja el magát. Falun kívül összetákolt kunyhója falára két kalligráfia tekercset függesztett saját kézírásával, amelyeken a következő két mondat áll: 三间东倒西歪屋，一个南腔北调人. A csini, új AI fordítás ezt így adja vissza angolul: A house of three rooms leaning east and west; A person with a southern accent speaking northern tones. Magyarul, saját gyorsfordításomban: Keletnek és nyugatnak dőlő háromszobás ház, egy északi tónusokkal déli tájszólást beszélő ember.

Kezdjük talán ott, hogy az Írástudóknak számos angol fordítása van, ezekből bármelyikből fel lehetne tölteni a fordítást, csak hát az ugye jogdíjköteles, de egy olyan oldal esetében, mint a Ctext még az is elképzelhető, hogy megoldható volna a fair use keretén belül. Az AI fordítása a maga botor tükörfordítás szintjén helyes, nyelvtanilag rendben van, azonban teljesen figyelmen kívül hagyja azt, hogy a 南腔北調人, “déli akcentussal északi hangleejtést beszélő ember” értelmű kifejezés mit jelent. A regényből Polonyi Péter készített remekbeszabott magyar fordítást (Európa, 1966), amelyben ő a mondatot a következőképpen adja vissza: három kidőlt-bedőlt szobaés egy faragatlan fickó. Nézzük miért is jobb Polonyi fordítása, mint az AI.

Wu Jingzi portréja, Fan Zeng 范曾 (1938-) festménye

Először is nem tükörfordítás, hanem kontextuális és a kulturális nüanszokat figyelembe vevő átültetés. Sok évvel ezelőtt volt egy beszélgetésem egy kollégával és nagyon megmaradt, amikor azt mondta, hogy fordításkor nem pusztán nyelvet, nem pusztán nyelvtant fordítunk, hanem egy egész civilizációt próbálunk átadni az olvasónak. Ezért nem működik soha a tükörfordítás bármilyen olyan esetben, amikor bármi többet fordítunk, mint egy összeszerelési útmutató. Különösen nem működik irodalom, filozófia, tudomány és hasonló más területek esetében. Mint látjuk itt is, az AI fordítás kínkeservesen lefordít mindent, például a mondat első részében azt, hogy ház és különféle égtájak irányába dőlő szobák (falai). Polonyi ezzel szemben azt mondja, hogy három kidőlt-bedőlt szoba, ami egyszerre jelzi a szobát, az egész házat és azt, hogy egy sebtében összetákolt kunyhóról van szó. A mondat második része az érdekesebb, ugyanis Polonyi megoldása — faragatlan fickó — a különféle tájszólásokat ilyen-olyan hangleejtéssel beszélő személyre tökéletes példája annak, hogy nem csak tükörfordítunk, hanem egy kultúrát, egy civilizációt próbálunk átültetni. A 南腔北調人 fogalom értelme ugyanis pontosan olyan személy, aki nem képes egyhelyben megmaradni, mindenfele vándorol, azonban sehol nincs otthon, mindenféle hatás éri, azonban ezeket nem tudja egységesíteni és végül egy magányos, a közélettől visszavonult státus lesz az övé. A hatásait egységesíteni képtelen, tehát faragatlan és magányos, közélettől visszavonult fickó így egy tökéletesen találó fordítás arra, amit az AI botor tükörfordításban adott vissza mellőzve mindenféle kulturális vonatkozást és árnyalatot.

Polonyi fordítása nem csak a kínai kultúrát veszi figyelembe, hanem nyilvánvalóan a regény történetét is. Ez a személy valamikor környezete által is jobb sorsra szánt kezdő írástudó, hivatalnok volt, aki azonban nem tudta sikeresen letenni a magasabb fokú birodalmi vizsgákat. Idővel a korabeli írástudói és különösen hivatalnoki élet képmutatásával teljesen tele lett a hócipője és vidékre vonult, hogy magányban kedvére olvashasson és írhasson. Az AI fordításából mindez nem derül ki, Polonyi azonban visszaadja két szóval, mint fentebb láttuk. Mondhatni ez az ereje egy valódi fordításnak, amelyet szívvel-lélekkel készítenek és nem egy üres algoritmusra bíznak. Míg az AI fordítás talán nyelvtanilag precízebb, Polonyi fordítása egyetlen mondatba süríti bele a szereplő életrajzát és azt a kulturális környezetet, amelyben ez megjelenik. Természetesen továbbra is lehet mondani, hogy az AI fordítás precízebb — legalábbis nyelvtanilag — de ki a fene fordítana irodalmat úgy, mintha az egy mosogatógép összeszerelési útmutatója volna? Polonyi fordítása rétegzett, árnyalt, egy egész mélységet tár az olvasó elé és hagyja, hogy a részleteket kibogozza magának a sorok közül, különösen, ha figyelmesen olvasta a regényt, hiszen ez a jelenet a tizenegyedik fejezet elején van. Az AI fordításoknak mindeddig ez a rákfenéje: képtelenek a felszínnél bármi mélyebb, akár néhány milliméternyi mélységet is kibontani. Túlságosan konspiratívnak tűnnék, ha azt mondanám, hogy ez szándékos? Ahogy angol ajkú barátaink mondanák: that’s a feature, not a bug.

Polonyi fordítását még akkor is jobbnak tartom, ha figyelembe veszem, hogy teljesen mellőzi az eredeti mondat égtájait: keletnek és nyugatnak dőlő falak, északi és déli tájszólás, valamint hangleejtés. Egy irodalmi fordítás nem kell tökéletesen minden szót megjelenítsen amennyiben megjeleníti mindazt, amit a fordított szöveg értelme implikál a sorokban és a sorok közt is.

Vegyünk egy másik példát és itt megpróbálok előhozakodni egy saját fordítási kísérlettel, hogy ne csak más tollával ékeskedjek miközben az ai fordításokat próbálom ütni-vágni. Ráadásul egy olyan fordítási kísérlettel, amelynek még angol fordítása sincs, nemhogy magyar. Egész eddigi életem egyik kedvenc könyve a Ming-kori Zhang Dai 张岱 (1597–1684 körül) által írt Álomút a Nyugati tóhoz《西湖梦寻》című mű. Mint általában a kínai írástörténeti klasszikusok túlnyomó részét, ezt sem lehet egyetlen műfajhoz leláncolni: útikönyv, útnapló, memoár, visszaemlékezés, életrajzgyűjtemény, intézménytörténet, kultúrtörténet, hagiográfia és még lehetne sorolni. Mindezek nem fejezetekre leosztva műfajok szerint, hanem helyszínek szerint összegyúrva egységes egésszé. Számomra ez a fajta szinkretizmus továbbra is csodálatos jellemzője a kínai írástörténetnek. Csak semmi pedantéria egyetlen műfajokról, annál több emberségesség. A mű hetvenkét helyszínt és történetüket jegyzi le a ma Hangzhou városban, Zhang Dai idejében azonban még a városon kívül található Nyugati tó környékéről. Zhang itt töltötte gyerekkorát és fiatalkorának egy nagyrészét is, azonban az 1600-as évek derekán lezajlott közel harminc évig tartó Ming és Qing dinasztiák közötti háború idején, a tó környéke túlnyomórészt elpusztult. A háborús időszak nagyvonalakban az 1630-as években kezdődött, 1644-re teszi a történetírás a dinasztiaváltást, azonban a háborúskodás mindössze 1660 körül állt le. Ebben az időben, lévén Ming lojalista, Zhang menekülésre és bujdosásra kényszerült, gyakran buddhista kolostorokban, máskor erdőkben és hegyekben húzta meg magát. Élete alkonyán pedig arra vállalkozott, hogy emlékeiből felidézze az akkor már nem vagy alig-alig létező helyszínek történetét, kinézetét, hangulatát. Könyve erről az emberi életekben és kultúrában, esztétikában, szépségben és lelkületben tett kárról szól, amely minden háború velejárója. Az egyik legszebb, egyben legmelankolikusabb és legszomorúbb könyv, amivel találkoztam.

Zhang Dai portréja, Chen Hongshou 陈洪绶 (1598–1652) festménye

Lefordítottam e mű a szerző által írt saját előszavát, és ebben akadt meg a szemem egy metaforán. Maga az előszó vastag, szinte fojtogató melankóliával írja le, mindazonáltal gyönyörűen, amikor Zhang előszőr visszatérhetett a Nyugati tóhoz és látta a rombolást, amelyet a dinasztikus háború maga mögött hagyott. Az épületek, utcák, hidak, tornyok, kertek romjait, köztük saját nagyapja egyik üdülőházát. Sorokon át említi, hogy hol ki lakott és ma már azt sem lehet tudni, hogy élnek-e vagy meghaltak. Ez az előszó első része. A második részben azon szándékáról szól, hogy szeretné álmaiból felidézni, hogy miként nézett ki a tó és környéke még a háború előtt, illetve, hogy ezt szeretné az utókorra hagyni, hiszen mint mondja: a tó soha egy napra nem hagyta el gondolatait, soha egy éjszakára álmait, azonban akkora a szakadék a valóság és az álom között már áthidalhatatlanná lett. Egy erőteljes buddhista metaforát használ ebben a részben: 梦中说梦 álomban beszélni az álomról, amelynek értelme az, hogy az érzékek illuzórikus világában a valóságról beszélni olyan, mint az álom természetét fejtegetni miközben álomba merültünk. Szép ez a gondolat, azonban én nem erről akarok most írni, ennek átültetése különösebben semmiféle nehézségbe nem ütközik.

Az előszó harmadik és egyben utolsó részében van a következő sor: 余犹山中人，归自海上，盛称海错之美 ，乡人竞来共舐其眼, saját fordításomban: Olyan vagyok én, mint a tengerről hazatért hegylakó: folyton csak a tengeri finomságokról ömlengek, az otthoniak aztán legszívesebben egyként megnyalnák mind a két szemem. Ez egy több szinten is működő összetett metafora. Lássuk az első részét: A tengerről hazatért hegylakó, avagy 余犹山中人，归自海上. A tengerről hazatért hegylakó, aki a tenger csodáiról mesél az otthoniaknak klasszikus metafora azokra, akik világutazottak és a világ szépségéről mesélnek azoknak, akik sosem hagyták el szülőhelyüket. Ugyanakkor ez egy konkrét metafora arra is, hogy Zhang Dai a völgyes-dombos Shaoxing szülőhelyéről utazott oda-vissza a hatalmas Nyugati tóhoz: a tengerről megtérni a hegyek közé, ahol természetesen, noha a tó nagy, mégsem tenger－ez egy költői túlzás Zhang részéről. A tenger gyümölcsei itt nyilván a tó és környékén látott mindenféle szépség, amelyekről Zhang otthon, Shaoxing helységben mesélt azoknak, akik ott éltek és nem jártak még Hangzhouban. Van itt egy utalás a “tenger gyümölcsei” szóban, eredetiben 海错, amely az Írások könyvének Yugong című fejezetére, vagyis egy rég letűnt aranykornak tartott történelmi időszakra utal. Zhang itt azt közli, hogy a tó és környékének háború előtti állapota a történelem régi nagy aranykoraihoz hasonlatos. Itt jön a számomra lényeges metafora.

Mifene az, hogy az otthoniak egyként megnyalnák mind a két szemét? A szöveg pontosan ezt állítja: 乡人竞来共舐其眼. Az egész könyvben ez az egyik kedvenc metaforám. Különösen azért, mert több szinten működik. Zhang olyan kiválóan beszél a tenger gyümölcseiről, hogy az otthoniak meg szeretnék azokat ízlelni szemgolyóiról, amelyekkel ő maga látta. Az otthoniak azokkal érintkezve szeretnék megízlelni Zhang tapasztalatait, ez lévén az egyedüli kapcsolódási pont. A metafora azért annyira kiváló, mert voltaképp Zhang egész könyve arról szól, hogy leírja és visszaadja, amiket a Nyugati tó körül látott a háborús rombolás előtt. Mivel azok a látványok már nem léteznek, ezért aztán az olvasó, akár csak a Shaoxing-béliek, csak akkor lehet tanúja azoknak, ha lenyalogatja őket Zhang Dai szemeiről, amelyekkel látta. Azért döntöttem fordításomban a “megnyalják mind a két szemem” forma mellett, mert korábban ennivalóról, a tenger gyümölcseiről beszélt, tehát a magyar “megnyalta mind a tíz ujját” kifejezésre utalva akartam átültetni Zhang metaforáját a mi nyelvünkre.

Az első változatom még az volt, hogy “együttesen itták szavaimat”, azonban az a Zhang által használt evés metaforát, ivásra cserélné, ráadásul Zhang leírta és nem beszédben elmondta emlékeit a tóról és környékéről. Inni valaki szavait általában hallásmetafora, nem a szavak olvasására vonatkozik, noha használatos így is, ezért nem teljesen találó visszaadni Zhang látásra fókuszáló metaforáját. Napokat molyoltam azon, hogy miként lehetne ezt megoldani. Az is felmerült, hogy noha fentebb azért kárhoztattam az AI-t, mert tükörfordítást készített, itt én magam is visszaadtam Zhang szavait úgy, ahogyan azokat leírta, azonban mégsem teljesen, hiszen megkíséreltem átültetni a “megnyalni a tíz ujját” kulturálisan lokalizált formába. Ezen a kettőn kívül voltak még próbálkozások, például “az én szememmel látni” vagy “az én számmal ízlelni” és így tovább, azonban előbbi túl absztrakt, utóbbi túl közönséges ahhoz, amit Zhang közölni akar. Az ő metaforájának lényege, hogy közel van a két szféra－ő és az otthoniak－azonban mégsem egy a kettő, van egy, legalább egy határ a kettő között: mind az “én szememmel látni”, akárcsak az “én számmal ízlelni” eltörölte volna ezt a határt, amit Zhang felállított.

A Nyugati tavon található Három tó tükrözi a holdat 三潭印月 nevű kis sziget egyik tava. Saját fotó, 2025.

Ez az a szint, amit egy AI fordítás nem képes megalkotni. No nem azért, mert én mekkora fordítózseni volnék, hanem azért nem, mert még az olyanok szintjén sincs, mint én vagyok. Részben, jó nagy részben, pedig épp azért, mert a fordításnak nem pusztán a nyelvtani pontosság a lényege, nem ez az egyetlen fokmérője, sőt, irodalmi fordítások esetén ettől még akár el is lehet bizonyos fokig térni vagy akár tekinteni. Két példát akartam hozni: egyet, ahol meredeken eltért a fordító az eredetitől, ez volna Polonyi remekbeszabott fordítása. Illetve, egy másikat, ahol közel maradt az eredetihez: ez volna az én bukdácsolásom a klasszikus kínai nyelv olyan csodáival, mint Zhang Dai műve. Ugyanúgy, ahogy egy fordításnak nem az elsődleges felszíni értelme a legfontosabb, talán nem is a fordítás elkészülésének a sebessége, hiszen a pro-AI emberek egyik legnagyobb dobra vert úgynevezett érve az, hogy hát a mesterséges intelligencia milyen gyors. A technológia, noha fejlődik, egyelőre még úgy tűnik, hogy a szélsebes mesterséges intelligenciát hamarabb utolérik, mint a sánta kutyát. Nyavalyát ér, vagy annyit sem, az AI fordítás, ha közben olyan szinten ontja magából a felszínes löttyöt, hogy nem lehet neki gátat szabni.

Természetesen sok egyéb vonatkozás van az AI kapcsán, hiszen mi lesz akkor, amikor majd képes lesz térképezni a nüanszokat? Napokat töltöttem ezen kis cikk megírásával, ahelyett hogy mondjuk legeneráltattam volna pár perc alatt ugye, lehet mire olvashatóvá tudom tenni nyilvánosan, már képes lesz rá az AI, hogy átlásson nüanszokat. A kérdés nem pusztán technikai, hanem társadalmi és erről kevesebb szó esik, mint kellene. Az általános elbutulástól a környezeti káron keresztül az olyan cégek iszonyatos hatásáig, mint a Palantir és ahogy a mesterséges intelligenciát használják a közbeszéd torzítására illetve bombázások célpontjainak kijelölésére. Ezekről is szót ejtünk majd, ez itt csak egy kisebb léptékű erősen “szakmai” megközelítés volt.