Könyvek a jövőről: Korszellemünk, az infantilizmus

Keith Hayward: Infantilised. How Our Culture Killed Adulthood. Little Brown, 2024

Szuperhősös mozik, affektáló reklámok, babzsákos munkahelyek, kitolódó családalapítás. A mai felnőttek örökké gyermekek maradnak, mert a nyugati kultúra nem hagyja felnőni a fiatalokat — állítja új könyvében Keith Hayward, az éles eszű kriminológus.

Keith Hayward a patinás Koppenhágai Egyetem jogi karának kriminológia professzora. Kifejezetten izgalmas elme: eredeti szakterülete a bűnözés és a populáris kultúra kapcsolata, a társadalmi folyamatok mély áramlatai és a terrorizmus összefüggései. Színes és széleskörű érdeklődése nyomán a modern nyugati életvitel számos kísérőjelenségét tanulmányozta behatóan, a graffititől az ibizai szórakozóhelyek kábítószerpiacáig, a hacker-szubkultúrától egészen addig, hogy miért és hogyan lett menő a dzsihád, mint a lázadás egy formája fehér fiatalok sokaságának körében.

Kiterjedt vizsgálódásai, eddigi tizennégy tudományos kötetének összeállítása nyomán Hayward erőteljes következtetésre jutott: közös bajaink legfőbb eredője, hogy a mai felnőttek örökké gyerekek maradnak, mert napjaink kultúrája nem hagyja felnőni a fiatalokat. Az Infantilised: How Our Culture Killed Adulthood (infantilizálva, azaz hogyan ölte meg kultúránk a felnőttkort) kőkemény vádirat a modern korszellem és a woke-világkép ellen.

Mit állít pontosan Hayward? Kezdjük a tényekkel, a gazdag országokban folyamatosan és drámai ütemben csökken azoknak az aránya, akik 30 éves korukra magukénak tudják a felnőttkor hagyományos ismertetőjegyeit: a saját otthont, az anyagi függetlenséget, a házasságot és a gyermeket. Nagy-Britanniában az 1960-as évek óta egy évtizeddel tolódott ki az önállósodás, az Egyesült Államokban pedig 130 esztendő alatt sosem mérték még ennyire alacsonyan azoknak a 18–34 éveseknek az arányát, akik önálló háztartásban élnek.

Szerzőnk szerint a társadalom egyszerűen infantilizálódott: az élet egyre több területén kezeljük úgy a fiatal felnőtteket, mint a gyermekeket, akik a legalapvetőbb dolgokban is oktatásra és védelemre szorulnak.

A felnőtteknek készített internetes és televíziós reklámok gügyögnek és affektálnak, Hollywoodból a szuperhősök szinte teljesen kiszorították a felnőtt történeteket. A közélet véleményformálói — lásd Greta Thunberg szürreális felemelkedését — tanulatlan és műveletlen “infantokraták” lettek. A nagyvállalatok babzsákkal és csocsóasztallal próbálják magukhoz vonzani a munkavállalókat, akik az “én igazságom” elve mentén akkor sem kérhetők számon, ha éppen gyatra munkát végeztek. A városi utcák és közintézmények tele vannak olyan információs táblákkal, amik magától értetődő dolgokra hívják fel a figyelmet, az iskolákban pedig a “kiváltságosok” és az “elnyomottak” közötti harc gyermekmeséjévé változtatták a történelem órákat.

A tapasztalat és az előrelátás világát a modern nyugaton egyfajta “felnőtt napközi” váltotta fel — eltűnt a felnőttek autonómiája.

Hayward pontosnak tűnő diagnózisa mellé egyelőre nincsenek egyértelmű magyarázataink. A továbbtanulás, az iskolapadban töltött hosszabb életidő általánossá válása önmagában rontja a statisztikákat: ma a 25 év körüli amerikaiak 40%-a rendelkezik felsőfokú végzettséggel, szemben az 1960-as 8%-kal. Az Economist azt is megjegyzi, hogy a fogyasztói technológiák (például az okostelefonba szerelt kamerák) önmagukban elkerülhetetlenné teszik a hülyeség, az öncélú játszadozás állandósulását a felnőttek között — ahogyan a saját lakáshoz jutás már-már kilátástalan nehézségei sem segítenek időben felnőtté válni.

Létezhet-e szebb és komplexebb kihívás a családok, az iskolák és a munkahelyek számára, hogy visszaadják az új generációknak a felnőttkorral járó kalandot és felelősséget?