Az én első aktám: anyám.

Az én első aktám: anyám.

Fura leírni ezt a szót, mert sosem használtam. Nem is igazán emlékszem arra a nőre, aki életet adott nekem, hisz nem volt része az életemnek. Nem emlékszem az ölelésére, a melegségére, nem emlékszem arra, hogy valaha is magához húzott volna. Nem emlékszem, hogy a betegágyam mellett aggódva próbált volna megnyugtatni, vagy ölbe véve rohant volna velem orvoshoz. Nem emlékszem, hogy mesélt volna nekem, vagy altató dalt dúdolt volna hogy megnyugtassa zakatoló szívemet.

Csak a szagára, a Hubertusz szagára emlékszem. A rongybabára, amivé vált részegen. A fiatal, de görnyedt járására. A remegő kezére. Valakire, aki ölbe vette a kisöcsémet, miközben mi ballagtunk mellette a hugommal azon a bizonyos napon. Azon a napon, amikor otthagyott minket hátra se nézve.

Mert az én anyám ilyen volt. Egy szörnyeteg, aki intézetbe adta a gyerekeit, majd hátra se nézve úgy ment el, ahogyan ismertük. Észrevétlenül.

De most, 45 évvel később, csak egy szomorú, nagyon szomorú nőt látok. Egy bántalmazott nőt, akit a férje végigrugdosott az utcán, aki pofont kapott minden kérdésre, aki sosem ismerhette az „anya”, vagy a „drágám” szavakat. Ő csak Juci volt. Az alkoholista.

6 gyermeket szült. Az elsőt még gyermekként, amibe majdnem belehalt. Abból a bántalmazó kapcsolatból belefutott egy sokkal bántalmazóbba. Egy kegyetlen, antiszociális, alkoholista, agresszív, beteg férfi társaként az élte — ó, de hogy élte — nyomorúságosan rövid életét. Nem tudott elválni, nem tudott elmenekülni, mert az „alkoholista” jelző minden ajtót bezárt előtte.

De azt soha, senki nem kérdezte, hogy miért lett az? Miképpen tudta volna másképpen elviselni a rúgásokat, az ökölcsapásokat? Miképpen viselte volna másképpen, amikor a férje a lányait nem úgy érintette, nem úgy szerette, ahogyan illett volna? Miképpen viselheti egy nő, ha már se nem anya, se nem nő, se nem ember?

Alkoholista volt? Igen. De felnőttként zokog a szívem érte. Felnőttként értem, mit miért tett, és hiányzik, nagyon hiányzik az a soha meg nem élt ölelés, a meg nem élt szeretet. Az elvesztegetett évtizedek.

Az anyám úgy halt meg, hogy gyűlöltem.

Ma úgy él a szívemben, mint egy elveszített drágakő.