Óriások vállán állva szédül az ember

Az embernek néha vannak igencsak kínos emlékei gyerekkorából, de legalábbis a mostani középkorú énjénél fiatalabb korából. Azok az emlékek, amelyek nem feltétlen azért riasztják fel az embert álmából az éjszaka közepén, mert szörnyűségesek, hanem azért, mert kínosak — hogy egy jelenleg népszerű kifejezéssel éljek: olyan emlékek, amelyekre egyedül annyit mondhat az ember, hogy “cringe”. Noha nem az éjszaka közepén, de az elmúlt hetekben egy hasonló emlék többször is eszembe jutott, amely egészen líceumi éveimig nyúlik vissza.

Ezt az időszakot a sepsiszentgyörgyi Plugor Sándor Művészeti Líceumban töltöttem, és kifejezetten kellemesen emlékszem vissza ezekre az évekre — legalábbis többnyire. Ebben az életszakaszban az embernek, különösen egy tinédzser srácnak, a világ legkisebb dolgai is a legnagyobb drámának tűnnek. Ez természetesen azért van, mert elképesztően emocionális korszak ez, mindenféle, a racionalitásról és logikáról tartott néhány órás locsogás ellenére. Később érti csak meg, hogy a logika és ráció — szavak, amelyek értelmét akkoriban csak érintőlegesen érti, ha egyáltalán — hűvös attitűdje (jelentsen ez bármit is) épp azért tűnik annyira vonzónak, mert egyébként egy végletekig emocionális katlan a belső élete. Akkor ez tűnik természetesnek, különösen annak tekintetében, hogy a társadalom miként normalizálja a fiatal férfiak nevelését, a feléjük közvetített üzeneteket, a nemi sztereotípiákat és így tovább.

Ebben az emocionális katlanban természetesen úgy gondoltam, hogy én vagyok a művészet világra született megváltója, akkora zseni még nem járta a világot, mint én és természetesen irritált, hogy ezt senki sem akarta megérteni, ahelyett, hogy elismerően kezet csókolt volna. Mindennek ellenére, visszatekintve a líceumi munkáimra mindaz, amit létrehoztam, leírható a következő mondattal: Egon Schiele nem túl jó utánzatának összeboronálása a dadaizmus minden hagyományt felborító szakadár radikalizmusával, mindezt nyakon öntve egy jó adag akcióművészettel, illetve performansz mázzal. Ilyenkor szokták mindenféle jóakarók azzal nyugtatni az embert, hogy “hátkéremszépen” még Oscar Wilde is úgy vélte, hogy az utánzás a hízelgés legőszintébb formája. Valóban, csak kevesen tudják, hogy ez nem a teljes idézet, az ugyanis így szól: imitation is the highest form of flattery that mediocrity can pay to greatness. Magyarul: az utánzás a hízelgés legőszintébb formája, amelyet a középszer nyújthat a nagyszerűségnek. Így már stimmel rám is, csak épp akkoriban sem a teljes idézetet nem ismertem és ha valaki elmondta volna nekem, valószínűleg évekre megorroltam volna rá.

Maradjunk annyiban, hogy azon évek talán legnagyobb pozitívuma az volt, hogy a dadaisták által már egy nagyon korai életszakaszban találkoztam a szocialista értékekkel és elvekkel. Hadd említsek egy példát. Amikor a második világháború előestjén, írja Ivo Kranzfelder, dúltak a harcok Berlin utcáin a különböző felek között, megtörtént, hogy egy kósza golyó betévedt egy képtárba és kárt tett egy Rembrandt festményben (1). Oskar Kokoschka (1886–1980), az “expresszionizmus pápája” közzétett egy levelet egy helyi lapban, miszerint a harcoló felek legyenek szívesek máshová vinni a lövöldözést, hogy ne tegyenek kárt “felbecsülhetetlen értékű mesterművekben”. Válaszul erre George Grosz (1893–1959) írt egy röpiratot, miszerint örvend, hogy a golyók képtárakban repdesnek és felbecsülhetetlen értékű festményeket rongálnak meg, mert így legalább nem szegény dolgozó emberek lakásaiban röpködnek és emberéleteket oltanak ki vagy tesznek tönkre (2). Grosz egyébként a dadaizmus egyik fő alakja és megrögzött pacifista, valamint szocialista, aki nevét Georg Ehrenfried Groß-ról George Grosz-ra angolosította a nácizmus elleni tiltakozásként. Fogalmam sem volt akkoriban, hogy mi a szocializmus, azonban Grosz ezen mélységesen emberséges hozzáállása a kérdéshez már akkor nagyon mély hatást gyakorolt rám. Már akkor úgy tűnt, hogy míg Kokoschka kifejezetten szűklátókörűen kezelte ezt a helyzetet, Grosz egy sokkal humánusabb, etikusabb és univerzálisabb módon állt hozzá a konfliktushoz.

Mindenesetre ez volt az a hangulat — saját megkérdőjelezhetetlen zsenialitásomba vetett hitem és irritáltság afelett, hogy ezt valamiért csak én látom — amiben édesapám felvetette, hogy miért nem készítek reprókat. Képzőművészetben a repró azt jelenti, hogy reprodukció, vagyis a művésztanonc nekiáll és megfesti egy-egy nagy mester valamely művét. Ennek nyilván az oka mestersége elsajátítása, a tanulás. Édesapám azonban egy fokkal okosabb is volt mindennél, mert nem azt vetette fel, hogy pusztán készítsem el egy-egy mester alkotását, hanem saját alkotást készítsek, de egy-egy mester stílusában, stílusjegyeivel, megoldásaival. Ez pedig hatalmas rést ütött az egómon. Én, aki a művészet megmentője vagyok, hogy mások stílusában Alkossak?! Hallatlan! Természetesen jobban tettem volna, ha megfogadom a tanácsát akkor, de ezt önérzetem nem engedte, hiszen úgy gondoltam, hogy ráleltem a valódi Alkotás kútfőjére, ami természetesen csakis bennem lehetett.

Ha visszaemlékszem, hogy mennyire és milyen módon fojtottam a szót édesapámba a saját stílusom mellett kardoskodva, ami természetesen nem volt saját stílus, hanem mások stílusának halvány utánzata, ma is elönt a forró szégyen.

Azonban amikor másfél évtizednyi kihagyás után ismét elkezdtem képzőművészettel foglalkozni a kínai kultúra, különösen a kalligráfia és a pecsétfaragás hatására, megfogadtam magamnak, hogy nem követem el még egyszer ezt a hibát. Ezért aztán a legelső dolog, amit tettem az volt, hogy beszereztem egy olyan forrásanyagot, ami abszolút részletbe menően tárgyalja a pecsétfaragás történetét. Számomra ez a mű Sun Weizu 孫慰組 A kínai pecsétek története és művészete című mű angol kiadása volt, eredeti címén: 《中國印章-歷史與藝術》, amely közel hétszáz oldalon át tárgyalja a pecsétfaragás minden aspektusát számtalan pecsét, kalligráfia és más műalkotás színes reprodukciójával. Ez természetesen csak egy volt a sok közül, ami segített elmerülni a témában. Például beszereztem több pecsétgyűjteményt — kínaiul 印譜 — amelyben különféle gyűjtők a tulajdonukban lévő pecsétekről készítettek lenyomatokat. Természetesen csak utánnyomásaim vannak, annyi pénzem nincs és valószínűleg nem is lesz soha, hogy valaha eredeti első nyomásom legyen mondjuk egy olyan csodálatos gyűjteményből, mint a késő Ming-korai Qing dinasztiabéli Zhou Lianggong 周亮工 (1612–1672) által felhalmozott A régiek bölcsességére alapozó tanterem pecsétgyűjteménye 《賴古堂印譜》. Zhou egyébként máig is egyik legnagyobb példaképem nem a pecsétfaragás, hanem a műformához való hozzáállás terén, ugyanis ő maga nem faragott pecséteket, azonban ő volt az egyik legelső, aki szisztematikusan kutatta és dokumentálta azt és nem csak időnként lejegyzett ezt meg amazt vele kapcsolatban. Az általa írt Pecsétfaragók életrajzai 《印人傳》mai napig egyik olyan könyv, ami a legtöbbször velem van, ha utazok valamerre (3).

Aztán különféle pecsétfaragók és kalligráfusok írásjegy-szótárai következtek. Ezek olyan könyvek, amelyek írásjegyről-írásjegyre képi példát mutatnak az adott alkotó pecsétjeiről vagy kalligráfiáiból, hogy ő miként írta azt az épp adott írásjegyet. Ilyen könyv például a Wu Changshuo pecsétírásának karakterjegyzéke 《吳昌碩篆書字典》. Wu Changshuo 吳昌碩 (1844–1927) egy másik hatalmas példakép számomra, nem csak alkotásai, hanem maga az alkotáshoz való hozzáállása okán is. Nehéz gyerekkora után, amit félbeszakított a Taiping felkelés (Kína egyik legbrutálisabb belháborúja, amely húszmillió körüli áldozatot szedett, többek közt Wu teljes családja is odaveszett apját leszámítva), Wu szakadatlanul tanult. Példának okáért huszonnégy éven keresztül kizárólag a pecsétírás különféle formáit tanulta és noha tíz éves sem volt, amikor apjától elkezdte tanulni a pecsétfaragást, harminc éves volt mire először azt mondta magára, hogy ő pecsétfaragó és arra adhatja fejét, hogy másoknak pecsétet faragjon. A szakadatlan kitartás egyik példaképe és nem véletlen, hogy Kínában a pecsétfaragás többezer éves története ellenére is a műforma egyik legnagyobbjának tekintik. A maga részéről alázatos volt, úgy vélte — és a fentebb részletezett líceumista koromban ezt nem értettem — hogy előbb tanuld meg a hagyományt, hogy a kisujjadban legyen és aztán esetleg lehet szándékod megújítani azt. Wu huszonnégy éven keresztül egy írásformát tanulmányozott és ez meg is látszik tökélyre fejlesztett ecset- és faragókés vonásain. Ugyanígy meglátszik a tökély akkor is, amikor innovációt vezetett be ezen írásforma kezelésében (4).

Ez az attitűd pedig eszembe juttat még egy líceumi emléket. Képzőművészetben azt hiszem nem kell magyaráznom, hogy miért lényeges az anatómia ismerete. Azonban én még ebben is ok nélkül lázadtam és amellett kardoskodtam, hogy mit nekem anatómia?! Hát az expresszivitás a lényeg! Erre pedig Sárosi Mátyás jóbarátom — nemcsak a legkiválóbb képzőművész, akit mai napig szerencsém volt megismerni, hanem az egyik legkiválóbb ember is, akit ismerek — higgadtan elmagyarázta, hogy ha ismerem az anatómiát, a kifejezőerő érdekében torzítani is könnyebb, sőt, még expresszívebb lesz. Ez egy olyan élmény volt, ami sikeresen a fejembe verte, hogy valami nem feltétlenül lesz pusztán attól jó, hogy új. Hasonló módon, mint Wu fentebb: ha az embernek a kisujjában van a hagyomány, az adott műforma megújítása nem csak könnyebb, hanem újszerűbb is lesz. Miért hallgattam inkább Mátyásra, mint édesapámra? Nos, azt hiszem, aki volt már közülünk tinédzser, főleg fiú, az tudja, hogy miért hallgattam inkább a haverra, mint az apámra. Mai napig emlékszem erre és amíg élek, el nem fogom felejteni.

Természetesen mindezen tanulmányok mellett — amely itt bemutatott részlete csak egy szelete mindannak, ami végbement — nem feledkeztem el arról sem, hogy faragjak is pecséteket. Először csak különféle olcsó köveken kísérleteztem, szappankő, meg whisky kövön (5). Aztán felfedeztem az AliExpress csodás kis világát, ahol bagóért lehet kiváló minőségű jádekövet rendelni egyenesen Kínából, így aztán idővel áttértem erre, hiszen ez a hagyományos felülete a kínai pecséteknek. Nem akartam abba a hibába esni, hogy „majd, amikor eleget tudok a dologról, majd neki is látok gyakorolni”, mert a pecsétfaragásnak többezer éves története van, egy életöltő alatt nem tudnám kimeríteni. Meg kell találni a megfelelő egyensúlyt a dologról való tudás és a dolog gyakorlata között.

Apropó, kínos dolgok. Ehhez kapcsolódik, hogy volt szerencsém vagy talán szerencsétlenségem látni egy interjút, amelyben rákérdeztek az illetőre, hogy de végülis mi is az, amivel foglalkozik, mire a válasza az volt, hogy hát ő inkább arról tud beszélni, hogy számára mit jelent az a dolog. Rendben, csak nem ez volt a kérdés. Dolgok léteznek tőlünk függetlenül is, a történelem a legegyszerűbb példája ennek: dolgoknak van történetük azelőtt is, hogy számunkra jelentenének bármit is. Kissé olyan volt ez mintha az után, hogy hat évet kutattam és közel öt éven át írtam a doktorimat arról, hogy a kínai legizmus miként jelent meg a kínai történelem különféle stádiumaiban, valaki megkérdezné tőlem, hogy rendben, de mi is a legizmus, én meg azzal terelném félre a kérdést, hogy arról kezdenék beszélni, amit számomra jelent a legizmus. Mindkettő releváns téma lehet, de mégsem ugyanaz a kettő. Jó esetben a kérdés objektív felére is kell tudnom válaszolni, nem csak a szubjektív élményeimről beszélni.

Nekem bevallottan hosszú út volt onnan, hogy úgy képzeltem, hogy óriás vagyok egészen odáig, hogy ráeszméljek, hogy a legjobb esetben is bolha, aki óriások vállán pattog, amelyek ügyet sem vetnek rá. Ez viszont egy jó nagy lecke volt és a kínai eszmetörténet csak rátett egy lapáttal erre a változásra. Számomra a saját doktori kutatásom leggyönyörűbb percei vagy legnagyobb leckéi azok voltak, amelyek arról szóltak, hogy példának okáért Han Fei 韓非 (i.e. 280–233) hogyan kísérletezett egy olyan politikai filozófia megalkotásával, amely úgy akarja megteremteni az állam intézményeit, hogy azok működésébe az intézményeket alkotó és működtető egyének vágyai, intenciói, ám legfőképp ambíciói ne tudjanak beleszólni. A dolgozatban úgy fogalmaztam, hogy már az i.e. 3. században azzal a végtelenül ultramodern hangzású gondolattal kísérletezett, hogy miként lehet megteremteni egyfajta “politikai automatizmust”. Olyan állami intézményeket hozni létre, amelyek képesek az őket működtetőktől függetlenül is létezni és működni. Ha egy fokkal radikálisabban akarnék fogalmazni, azt mondanám, hogy Han Fei egy olyan államapparátus megteremtésére törekedett, amelyből kivonták az emberi tényezőt, ám mégis úgy van megteremtve, hogy a nép javára működjék, hisz ő maga írja: 忘民不可謂仁義 avagy “azt ki a népről elfeledkezik, nem nevezhetjük emberségesnek és méltányosnak”. A legizmus egyébként is úton-útfélen a “nép javára való cselekvést” 利民 hangsúlyozta és amikor gyakorlatba ültették, számos mai szóval élve népjóléti intézkedést is hozott.

Legalább ekkora hatást gyakorolt rám a legszebb konfuciánus hagyományokat képviselő Fan Chengda 范成大 (1126–1193) azon csodálatos gondolatmenete, és az erre alapozott hivatalnokoskodása 1173 és 1175 között a mai Guangxi tartomány területén, hogy a gyakorlatiasság lehet nem csak etikus, hanem ráadásul még közösségi célzatú beállítottság is. Egy olyan kultúrkörből érkezvén, ahol gyerekkorom óta azt sulykolták belém is — no, nem otthon, hanem társadalmilag –, hogy a gyakorlatiasság és még inkább a pragmatizmus (ha valaki elmagyarázza nekem, hogy mi a különbség a kettő között, megköszönöm) csakis a saját személyes előnyünk növelését jelentheti, ez a gondolat olyan volt számomra akár egy oázis. Az ő tevékenysége volt az, ami számomra nagyon tisztán mutatta azt, hogy miként lehet gyakorlatiasan gondolkodni a személyen túlmenően úgy, hogy továbbra is etikus maradjon ez a gyakorlatiasság. Abban az időben, amikor Fan Guilin 桂林 környékén hivatalnokoskodott, kirobbant egy külső-belső határkonfliktus a domináns Song dinasztia és a határvidékeken hol a határon belül, hol azon kívül élő Yao törzsek között. Fan Chengda megtehette volna, hogy behívja túlerőbe a Song hadsereget és vérbefolytja a konfliktust, jó ég tudja, hogy volt számtalan példa erre is a kínai történelem során. Ő azonban különféle gazdasági, politikai és társadalmi intézkedéseket hozott és megoldotta a konfliktust úgy, hogy mindkét közösségnek jobb lett anélkül, hogy egyik könyörtelen dominanciát gyakorolt volna a másik felett. Példának okáért a határmentén olyan piacokat hozott létre, amelyeken a Yao törzsek eladhatták a saját portékáikat, amelyekkel a Song lakosság nem rendelkezett, és fordítva, vagy egymás között kicserélhették ezeket: pénzpiacokat és cserepiacokat is létrehozott.

Ez természetesen csak egyik, noha egyik legfontosabb aspektusa volt az intézkedéscsomagjának. A dolgozatom egyik sarokpontja volt az ő tevékenysége és gondolkodása, mert számtalan módon építette le annak az öncélú individualizmusnak a különféle aspektusait, amelyet kezdettől fogva nevelt belém a társadalom. Arról nem beszélve, hogy teljesen párhuzamba állítható gondolatmenet különféle szocialista elképzelésekkel, amelyek már eleve dolgoztak bennem. Habár természetesen nem arról van szó, hogy ezek a premodern kínai gondolkodók szocialisták lettek volna, hanem arról, hogy nem véletlen, hogy a jelenkori teoretikusok a kínai színezetű szocializmus felépítésében folyamatosan ezekre a gyökerekre utalnak vissza. A dolgozatom egyik fő tézise épp az volt, hogy azok a kínai színezetek épp különféle premodern kínai filozófiai, társadalmi, politikai, gazdasági elvek, amelyeket a jelenkorban párhuzamosan alkalmaznak vagy beépítenek a kínai marxizmus kísérletébe, mert párhuzamot látnak a kettő között.

Óriások vállán állni jó, mert sokkal messzebb lát az ember, de könnyen beleszédül a látványba. Azonban ha ettől ráeszmél az ember, hogy valójában mennyire apró és esendő egyedül, közösség, bajtársak, elvtársak, barátok, család nélkül, már megérte az a szédülés. Ilyen élmény volt számomra is kivergődni egy sor olyan beidegződésből, amelyeket már csak azért sem kérdőjeleztem meg, mert kiskoromtól hallgattam őket. A filozófiához való hozzáállásom is egy ilyen volt, ugyanis a szó legszorosabb értelmében letaglózó élmény volt az, hogy a nyugati filozófia ennek a csodálatos dolognak csak egyik szelete és még számtalan másik csodálatos szelete van. Ezekről azonban vajmi keveset tudtam. Én kapizsgálok ezt-azt a „nyugati filozófiából” (ez sem egy monolit így, ahogy a fogalom sugallja) és a kínaiból is valamicskét, ami szintén nem monolit — habár ugye tudjuk, hogy nem is filozófia, mert filozófiát csakis a fehér ember művel — de vajmi keveset tudok indiai filozófiákról, hogy ne beszéljünk afrikai filozófiákról és még meddig lehetne sorolni. Nem tudok én semmit, ahogy az a vén görög mondá, kinek neve Szókratész. Épp annyi a különbség, hogy részéről ez irónia volt, részemről meg valóság.

Többször hivatkoztam a dolgozatomban Bryan W. Van Norden filozófus, sinológus Taking back Philosophy: A Multucultural Manifesto című könyvére, amelyben pontosan azt veti fel, hogy a nyugati filozófiai oktatással az a baj, hogy teljesen önmagába zárkózik. Míg Kínában szinte napra pontosan tudják, hogy itt mi történik a filozófiában, hányan tudunk kortárs kínai filozófust elmíteni? Ez pedig szomorú, ugyanis vannak, nem is kevesen. Yuk Hui 許煜 például monográfiát írt, amelyben párhuzamos hármas olvasatot végez a technológia társadalmi szerepének kérdéséről Heidegger és Simondon, a japán filozófia (különösen Keiji Nishitani 西谷 啓治 és D. T. Suzuki 鈴木 大拙 貞太郎), valamint a kínai filozófia (különösen Mou Zongsan 牟宗三) között (6), de jó tíz éve hatalmas reneszánsza volt Kínában a Carl Schmitt kutatásnak is (7).

Végül természetesen nem akarom, hogy úgy hangozzék mindez, hogy itt valamiféle nyugati filozófiában való csalódásról lenne szó. Távolról sem, hiszen a nyugati filozófia számtalan csodálatos élményt nyújtott az évek során. Volt egy olyan életszakaszom, amikor öt éven keresztül kizárólag klasszikus görög filozófiát olvastam és ez máig életem egyik legszebb időszaka, elsősorban épp azért, mert ezeket a műveket olvastam. Szívesen írnék egyszer egy párhuzamos olvasatot a klasszikus görög és a klasszikus kínai filozófia között. Csodás hasonlóságok és különbségek egyaránt fellelhetők, azonban kevés vagyok én egy ilyen műhöz. Viszont ha valaki szívesen dolgozna együtt velem egy ilyen tervezeten, szívesen állok elébe.

Itt sokkal inkább az általános társadalmi attitűd az, ami zavaró, sőt mi több, aggasztó. Ennek pedig vajmi kevés köze van a filozófiához (8). A filozófia ugyanis nem az, hogy miként adjuk el jobban a filozófiát. Abban, hogy miként adjuk el jobban vagy rosszabbul a filozófiát annyi filozófia sincs, mint Mackósajtban brummogás. A hideg veríték szalad végig a tarkómtól a bokámig, amikor arról hallok, hogy “miként adjuk jobban el a filozófiát”.

Talán a filozófiák sokszínűségének beemelése többet segítene, mintsem az, hogy azon gondolkodunk, hogy miként adjuk el azt. Ha mást nem tenne, a mai divatos céges fanyelven szólva, legalább “diverszifikálná a portfoliót, ami további új potenciális klienseket vonzana” és így tovább. Förtelem az egész és egyre rosszabb lesz a szakok vagy megszüntetésével vagy a mindenféle gazdasági racionalizáció — ami persze minden csak nem racionalizáció — következtében bevezetett felszínessé tételével, az egyetemek franchise-osításával és minden egyéb ilyen kapitalista szennyel. Már most is látható: annak érdekében, hogy az egyetemi szakokat arra kényszerítsék, hogy minél szélesebb tudást nyújtsanak — hiszen a tanulásnak és tudásnak egyedül az az egyetlen “racionális” célja lehet, hogy az ember elhelyezkedjen egy kapitalista munkaerőpiacon — csak azt érik el, hogy a tudás, amit nyújtanak széles lesz, akár a tenger, ám sekélyes akár a pocsolya. Szomorú és ha azt mondom, hogy ebben nem kevés szándékosság van, kikiáltanak konteósnak.

Azonban, amikor elkezdtem pecséteket faragni, épp a fentiek okán úgy döntöttem, hogy minden olyan nagy mester, aki számottevő hatást gyakorol rám, akár gondolatiságában, akár konkrétan pecsétei által, kifaragok egy saját pecsétet a stílusában. Ez arra is szolgált, hogy az adott stílust mélyebben megismerjem, ne csak a pecsétfaragás történetéről való tudásom általában szélesítsem. Némileg tágítanom kellett az elképzelés látószögét, ugyanis a pecsétfaragás egész történetének túlnyomó része alatt nem mint művészet, hanem mint szakma létezett, így a különféle pecsétek faragóinak neveit a 16. század előtt nem túl gyakran jegyezték fel. Ezért eddig a következő stílusokban tettem próbára magam: Qin dinasztia kori pecsétek stílusa (i.e. 2. század), Han-kori pecsétek stílusa (i.e. 2.-i.sz. 2. századok) itt kimarad ebből a szórásból ezerhatszáz év, mert már így is hosszúra nyúlt ez az írás, Zhao Zhiqian 趙之謙 (1826–1884) stílusa, Wu Changshuo 吳昌碩 (1844–1927) stílusa, Qi Baishi 齊白石 (1863–1957) stílusa és végül Chen Guobin 陳國斌 (1948-) stílusa. Azért vettem ennyire tágra a szórást, hogy még jobban láthatóvá váljanak a nagyon régi és az újkori pecsétstílusok közötti különbségek és hasonlóságok, amely szórásban mondhatni Zhao Zhiqian képez egyfajta hídat.

Lássuk tehát ezeket. Baloldalon mindig a történelmi pecsét lesz látható, attól jobbra pedig az általam faragott pecsét:

Qin stílusú pecsét. Baloldalon egy névpecsét, bizonyos Li Zhang 利张 nevű személy pecsétje. Jobboldalon a saját hasonló stílusban faragott pecsétem, melynek felirata 大虚之鉨 “a hét határ uralkodói pecsétje”

Baloldalon Han-kori pecsét 虎牙将军章 “A tigrisagyar hadvezér pecsétje” felirattal. Jobboldolaon saját pecsétem 闲云野鹤 “hömpölygő felhők és magányos darumadarak” felirattal.

Baloldalon Zhao Zhiqian pecsétje a 钜鹿魏氏 “Ju Luwei családi pecsétje” felirattal. Jobboldalon saját pecsétem a 吾心在太古 “szívem a régmúltban” felirattal.

Baloldalon Wu Changshuo 吴俊卿信印日利长寿 “Wu Junqing minden napra jólét és hosszú élet feliratú bizalmi pcsétje”. Wu Junqing Wu Changshuo születési neve, a bizalmi pecsét pedig a hivatalnokok pecséteinek egy sajátos formája. Wu élete adott szakaszában kézbesítő hivatalnokként dolgozott különféle yamen irodák között. Jobboldalon pedig saját 厌恨不平社会 “megvetni az egyenlőtlen társadalmat” feliratú pecsétem.

Baloldalon Qi Baishi 中国长沙湘潭人也 “A kínai Changsha város Xiangtan járásbéli embere” feliratú pecsétje. Jobboldalon saját 古剑蝶庵老人 “az ősrégi kardél lepke-kunyhójának vénembere” feliratú pecsétem.

Baloldalon Chen Guobin 澡雪 “megtisztulás” feliratú pecsétje. Jobboldalon saját 白雪 “fehér hó” feliratú pecsétem.

Szeretnék egyszer írni egy könyvet a kínai pecsétfaragásról, illetve a hozzá kapcsolódó különféle filozófiákról, ugyanis magyar nyelven, amennyire én tudom, nulla recepciója van. Például írni egy könyvet arról, hogy miképpen olvashatók ki különböző pecsétekről a kor különféle tragédiái, például dinasztikus váltások, éhínségek, polgárháborúk, személyes nehézségek, halálesetek, szerelmek és csalódások, mindenféle egyéb ilyen. Jó volna.

Végül van itt egy részlet a konfuciánus kánon egyik legfontosabb művéből, amelynek címe Xunzi《荀子》. A Xun Kuang 荀況 (i.e. kb. 310-valamikor 238 után) által írt mű a konfucianizmus realista ágát teremtette meg, szemben annak idealista ágát megteremtő Mengzi《孟子》című könyvvel. A Xunzi “A helyes viselkedés szabályai”《法行》című fejezetében Zigong 子貢, Konfuciusz 孔子 egyik tanítványa, megkérdi őt, hogy talán a kimagasló ember vajon azért értékeli-e a jádekövet, mert az ritka és azért veti-e meg a jádekőhöz hasonló, ám mégsem jáde ékkövet (9), mert annak előfordulása gyakori? Konfuciusz a következő szavakkal dorgálja:

Miféle szavak ezek?! Hogyan is tarthatna a kimagasló ember bármit is értékesnek csak azért, mert az ritka és értéketelennek bármit csak azért, mert gyakori! A jádekövet az erényhez (10) hasonlítja. Kifinomult, sima és ragyogó, akárcsak az emberségesség. Belső szerkezete és erezete van, így pedig olyan akárcsak a tudás. Szilárdsága és hajlíthatatlansága akárcsak a méltányosság. Éles, azonban nem vág és így olyan, mint a helyes viselkedés. El lehet törni, azonban nem hajlékony, így pedig a bátorsághoz hasonlatos. Mindig látszanak a hibái, tehát nemes és egyenes (11). Ha hozzáütnek, hangja tiszta és messzecsengő, azonban vége hirtelen és teljes: olyan ez, mint a helyes beszéd. (12)

是何言也！夫君子豈多而賤之，少而貴之哉！夫玉者，君子比德焉。溫潤而澤，仁也；栗而理，知也；堅剛而不屈，義也；廉而不劌，行也；折而不撓，勇也；瑕適並見，情也；扣之，其聲清揚而遠聞，其止輟然，辭也。

Számomra a párhuzam a filozófia és a jádekő ebben a kontextusban. Most is, ezután is.

— — —

1 — Ld. Ivo Kranzfelder: Grosz, Taschen America Llc, Los Angeles, 1996

2 — Továbbá felvetette, hogy Berlinen kívül építsenek fel egy cirkuszt és tereljék be oda a különböző ellenséges országok vezetőit, hogy egy barátságos bokszmeccsen döntsék el, hogy kinek van igaza. Grosz ilyen jellegű igazságérzéke végül odavezetett, hogy 1908-ban eltanácsolták az iskolából, ahol rajzolni tanult, ugyanis amikor az egyik tanársegéd megbokszolta a fülét, ő ezt készségesen visszaadta neki (Sabarsky, Serge, ed.: George Grosz: The Berlin Years. New York: Rizzoli., 250 old.). Hasonlatos ez ahhoz, ahogy Egon Schiele-t, ha már említettük, festészet tanára, Christian Griepenkerl kirúgatta az egyetemről, mert Schiele nem volt hajlandó konformálódni a fennálló festészeti ortodoxiához. Egyébként Griepenkerl azért is fennmaradt a művészettörténetben, mert ő volt az, aki elutasította Adolf Hitler felvételét a Bécsi Szépművészeti Akadémiára azzal a rajzához fűzött megjegyzéssel, hogy “Elégtelen. Túl kevés rajta a fej.” (Brigitte Hamann, Hitler’s Vienna. A Dictator’s Apprenticeship. Oxford University Press, 1999.).

3 — Zhou munkája nyomán aztán beindult a pecsétfaragás történeténete feltárásának egy teljesen új szakasza. Zhou műve azért is lényeges, mert ő volt az első, aki feljegyzett egy női pecsétfaragót is. Han Yuesu 韓約素, tiszteletnevén Diange 鈿閣 (“hajtű-pavilon”), az első ismert női pecsétfaragó a kínai művészettörténetben és Zhou hozzáírt életrajza egy gyönyörű tiszteletadás. Az egyik középhosszú-távú célom, hogy ezt lefordítsam magyarra. Zhou annyira tisztelte Han-t, hogy az életrajzába még egy neki írt verset is beleillesztett. Egyébként ez is hatást gyakorolt a későbbi történetírókra, ugyanis a később Ye Weming 葉為銘 (1867–1948) által írt A pecsétfaragók kibővített életrajzianak 《廣印人傳》tizenhatodik tekercse már külön fejezetet szentel a női pecsétfaragóknak Művelt nőszemélyek 《閨秀》címmel, amelyben tizenkét pecsétfaragáshoz, költészethez, zenéhez, hangszer hangoláshoz, verseléshez, kalligráfiához és miegyéb olyan dologhoz értő nő rövid életrajzát jegyzi fel, amely dolgokat hagyományosan kizárólag férfiaknak lehetett elsajátítani. Igazán érdemes olvasnivaló, csodálatosan aláássa azokat a reakciós mítoszokat miszerint a nők kultúrához való hozzájárulása mindössze új történelmi fejlemény. Felemelő olyan polihisztor nőkről olvasni, akik adott esetben kétszáz vagy még több évvel korábban éltek.

4 — A Wu Changshuo életével kapcsolatos többéle aspektust ld.: 《且飲墨審一升：吳昌碩的篆刻與當代印人的創作》，上海書畫出版社，上海，2017, amely könyv egy kiállítás és konferencia anyaga, amelyet Wu művészetének szenteltek. Itt különféle kortárs pecsétfaragókon kívül Wu egyik dédunokája is felszólal, aki ismereteti Wu életének fontosabb állomásait és világnézetének fontosabb elemeit.

5 — Különféle kövek, amelyeket hűtőben tartanak és whisky-be vagy más italba tesznek. A lényege az, hogy a jéggel ellentétben nem oldódik fel és így nem hígítja az italat.

6 — Anglolul ld.: Yuk Hui: The question concerning technology in China: an essay in cosmotechnics, Falmouth (UK), Urbanomic Press, 2016. Ez volt az egyik olyan könyv, ami felkeltette az érdeklődésem Kína iránt annyira, hogy eldöntöttem, hogy ennek akarom szentelni…nos, akkor 2018-ban, amikor először olvastam, még nem voltam ennyire biztos benne, de most már mondhatom, hogy feltehetăleg egész hátralévő életem. Ld. a könyvről írt rövid recenziómat itt: https://kaperem.wordpress.com/2023/02/20/filozofia-a-vilag-megertese-es-megvaltasa-kozott/

7 — Ld. pl.: Qi Zheng: Carl Schmitt, Mao Zedong and the politics of transition, Palgrave Macmillan, NY, 2015. Qi Zheng a Shanghai városi East China Normal University 華東師範大學 munkatársa.

8 — Nem is varrnám sem a filozófia, sem annak oktatásának a nyakába, mint ld: https://uh.ro/eltunt-egy-romaniai-magyar-osztaly/

9 — Az itt szereplő írásjegy a 珉, amelyről mai napig nem tudjuk, hogy pontosan milyen kő, azonban több szövegben az előfordulása arra enged következtetni, hogy egyfajta jádekőhöz hasonlatos értékes kő, amelyet gyakran megpróbáltak valódi jádeként eladni. Innen aztán az következett, hogy sokszor az átverés, hamisság, csalfaság egyfajta metaforája lett. Mivel általában zöldes árnyalatúnak mondják, John Knoblock saját angol nyelvű Xunzi fordításában egyszerűen úgy adja vissza, mint “serpentine”, ami a kaolinit kövek egy zöldes fajtája.

10 — Az itt szereplő írásjegy a 德, amelyhez az “erény” kényszermegoldás, pontosan annyira lehetne “benső erőként” is visszaadni, ahogy Knoblock is teszi. A Xunzi konfuciánus eszmetörténeti kerete okán döntöttem az erény szó használata mellett.

11 — Itt kifejezetten gondban voltam a fordítással. Az eredeti írásjegy a 情, amelyet általában érzés, érzelem, ragaszkodás szóval szokás visszaadni, azonban ezek nem találnak az itteni a kontextushoz. A Xunzi “A nevek kiigazítása” 《正名》fejezete azonban azt írja: 情者，性之质也. A 质 írásjegy értelme a modern kínaiban sokszor “minőség”, azonban klasszikus kínaiban van egy olyan értelme is, hogy “karakter”, “jelleg”, ezért a Xunzi meghatározását úgy adnám vissza, hogy “a nemesség természetünk jellege”. Eric Hutton saját fordításában például úgy adja vissza, hogy “genuineness” (ld. Eric Hutton: Xunzi: The complete text, Princeton University Press, New Jersey, 2016.) Ezért is döntöttem végül a nemesség és egyenesség kettős használata mellett: Xunzi számára egyértelmű, hogy itt valami olyanjóról van szó, ami közvetlenül megmutatkozik a maga hiányosságaival együtt.

12— Fordításomban felhasználtam John Knoblock angol nyelvű fordítását, ld. itt: Xunzi, Hunan People’s Publishing House, Changsha, 1999, 961–962. old.