Összecserélt göncök és néhány suta kriksz-kraksz

Ha a pecsétfaragás kerül szóba, Chen Guobin 陈国斌 (1948-) a szívem abszolút csücske. Pecsétjei csodálatosak, tele energiával, dinamikával; az ember mindig talál minden sarkukban valami érdekeset, és mindig olyasmit közölnek, amire nem számít a néző. Ha egyszer végre megírom a pecsétfaragásról szóló könyvem, az ő pecsétjeinek minden bizonnyal külön fejezetet szentelek majd, sőt az is lehet, hogy ezen belül az agyagpecsétjeinek is. Ez pedig azért került tervbe, mert noha pecsétjei általában gyönyörűek, az agyagpecsétek különösen azok. Ezúttal is egy agyagpecsétjéről szeretnék írni.

Fontos tudni, hogy Chen a saját útját járja. Olyannyira, hogy stílusa annyira sajátságossá vált, hogy ezer közül is felismerhető. A pecsétfaragásban, lévén egy többezer éves múlttal rendelkező tevékenység－első archeológiai leleteink pecsétfaragás terén a Shang korból származnak, i. e. 1600–1046 környékéről－a hagyománytisztelet roppant erős. Már a premodern korokban is a Han-kori (i. e. 4. század — i. sz. 4. század) pecséteket tartották a műforma csúcsainak. A Han-kori pecsétek stílusa robosztus, letisztult, erőteljes, szögletes formákkal a pecsét majdnem teljes felületét kitöltő egyébként valóban csodálatos remekművekben gazdag stílus. No, Chen stílusa meg egyáltalán nem ilyen, ez pedig részéről teljesen tudatos. Több interjúban, konferencián, miegyéb ilyen és hasonló alkalommal beszélt arról, hogy követve példaképét, Wu Changshuo-t 吴昌硕 (1844–1927) idézve fontos megtanulni a hagyományt, azonban nem lehet megrekedni a hagyomány szintjén: mindig meg is kell újítani azt, amikor az ember elért arra a szintre, hogy erre képes legyen. Ellenkező esetben beáll a stagnálás, és megreked egy egész civilizáció egy adott ponton.

Han-kori hivatalnoki pecsét, felirata: 彭城丞印, avagy: Pengcheng segédhivatalnokának pecsétje.

Wu Changshuo a pecsétfaragás egész történetének egyik legkiemelkedőbb csúcsa, egy valódi polihisztor, aki alkotott a versköltés, a festészet, az írásművészet és kőfaragás terén is, ám művészete a kalligráfiában és főként a pecsétfaragásban csúcsosodott ki leginkább. Feljegyezték róla, hogy képes volt egyetlen kínai írásmódot, a kődob-írást 石鼓文, szakadatlanul tizennégy éven át tanulmányozni. Írt egy Pecsétfaragás《刻印》című verset, amelynek már legelső sora így szól: 膺古之病不可药，纷纷陈邓追遗踪, avagy: a múlt szolgalelkű másolásának nyavalyájára nincs gyógyír, ahogy epigonok tömegei esnek egymáson át, hogy Chen és Deng stílusát utánozzák. A két említett név Chen Hongshou 陈洪绶 (1598–1652) és Deng Shiru 邓石如 (1739/1743–1805), egy-egy Ming és Qing-kori Wu-hoz hasonlóan polihisztor és művész. Wu kifejezetten felszólalt az ellen, hogy a pecsétfaragók egymást túlhajszolva igyekeznek kritikátlanul másolni a korábbi korok stílusait, anélkül, hogy akár egyszer is megpróbálnák a műformához újítóan hozzáállni. A kor másik szikla méretű pecsétfaragó polihisztora, és Wu kortársa, Qi Baishi 齐白石 (1864–1957) szintén nehezményezte ezt. Chen Guobin pedig mindkettőjüket két legfontosabb hatásának tartja, ezt a gondolatiságot vitte tovább ő is.

Ez a fajta már-már dogmatizmus olyan mélyen beleivódott a pecsétfaragásba, hogy jómagam is többször kaptam véleményt még idén is a kínai Rednote 小红书 applikáción, hogy nos, igen, szép pecsétjeim vannak, noha még tanulásra szorulok (ami egyébként igaz), főleg, hogy nem olyanok, mint a Han-kori pecséteké. Van ez így. Ez pedig szórakoztató, mert az olyan kortárs mesterek, mint Wu Changshuo, Qi Baishi, Chen Guobin vagy épp Shi Kai 石开 (1951-) mind-mind teljesen egyedi és felismerhető stílussal rendelkeznek, amelyek nem a Han-kori stílust képviselik. De a klasszikus mesterek — mint az említett Chen Hongshou, Deng Shiru, vagy épp Wen Peng 文彭 (1498–1537) és tanítványa He Zhen何震 (1522 körül－1604), vagy épp Han Yuesu 韩约素 (?-?, késő Ming-dinasztia), az első feljegyzett női pecsétfaragó — sem a Han-kori pecséteket imitálták, legalábbis nem kizárólagosan ebben a stílusban alkottak. Talán a végére még kiderül, hogy a puszta újítás nélküli imitáció a nyereséghajhász epigonok játszótere. Úgy mondom ezt, gondolhatja az olvasó, mintha valami pecsétfaragó mester volnék, azonban távolról sem gondolom ezt magamról. Korábban szintén írtam arról és demonstráltam, hogy miként próbálok csatlakozni a pecsétfaragás különféle hagyományaihoz, mielőtt olyasféle képzelgéseim lennének, hogy megújítok egy többezer éves hagyományt.

A felsoroltak közül különösen Chen stílusa esik messze a Han-kort domináló stílustól, mint látható például azon a pecséten, amely eme kis írás tárgya:

Legelőször tehát agyagpecsét, négy írásjegyet tartalmaz; fehér írásos 白文 pecsét, az írásjegyek kis pecsétírással 小篆 lettek kifaragva, noha a négyből három nem standard variánst használt. A pecsét szerkezete standard 田 szerkezet; azonban az egyensúly eltolódik a különféle írásjegyek irányába. Olvasata is standard: fentről lefele, jobbról balra haladva adja ki az értelmét: 颠到衣裳 avagy össze-vissza cserélt ruházat. Egész pontosan össze-vissza cserélt alsó és felső ruházat, mert a klasszikus kínaiban a 衣 felső, a 裳 pedig alsó ruházatot jelent. Az idióma mai formája 颠倒衣裳, a 颠到 egy archaikusabb szóhasználat. A Dalok könyve 《诗经》Qi állam költeményeit összegyűjtő fejezetének Kelet ege még nem pirkad 《东方未明》 című költeményéből származik. Az idiómát tartalmazó szakaszt Weöres Sándor fordításában olvashatjuk a Dalok könyvének magyar kiadásában (Európa könykiadó, 1974):

Kelet ege még nem pirkad,

Fölkel lassan, köntöst forgat,

Átfordítja, igazítja,

Amikor a király hívja.

Az igazat megvallva, nekem szimpatikusabb James Legge 1871-es angol fordítása (The She King or the Book of Poetry, Crawford and Co., Hong Kong, 1871):

Legge tehát így adja vissza, saját fordításomban az eredeti, valamint Legge angol megoldása alapján:

Mielőtt keleten felvirradt volna,

Ruháimat összevissza kapkodtam magamra,

Zavarodottan cseréltem összevissza magamra,

Mert hívtak a királyi udvarba.

Láthatjuk, hogy míg Weöres fordításában nem egyértelmű az alany és így egyfajta már-már transzcendentális élt kap a szöveg, Legge fordítása sokkal prózaibb és voltaképp egy valószínűleg alacsony rangú hivatalnok a királyi udvarba való sietségéről szól. Weöres fordítása értelmezhető úgy is, hogy a felkelő nap az, ami a király hívására emelkedik az égre. Minden bizonnyal kreatív megoldás, és csiklandozza az emberek mindenféle transzcendencia iránti úgy tűnik már sosem apadó szomját, azonban az eredeti szöveg nem erről szól. A szöveg a beidézett, és amint a második és harmadik szakaszok mutatják, késésben lévő hivatalnok aggodalmát és minden egyebet maga mögött hagyó zűrzavaros készülődését önti szavakba. Illetve még egy pontban Weöres eltér az eredetitől: fölkel lassan írja, azonban az eredeti tempója épp a 颠倒, ami minden csak nem lassú, nyugodt cselekvés, hanem épp ellenkezője. Természetesen nem azt kérem számon, hogy miért nem készített tükörfordítást, hanem azt, hogy szerény meglátásomban ez megváltoztatja az egész vers hangulatát. Mármint természetesen abban az esetben, ha ezt nem a nap lassú felemelkedésére értette a metaforikus fordításában, amely a korábbi eset.

Ennek következtében ez az idióma használatos még ma is zűrzavar, káosz, aggodalom, szorongás leírására, Chen pecsétjén is így jelenik meg, azonban mint láthatjuk, ez egy párezer éves utalás. Ennek megfelelően az általa faragott írásjegyek kifejezetten szorongó, merev, kapkodó hangulatot árasztanak. Éles vágások, egyenes vonalak, cikk-cakk mintábans. Ez a faragási módszer itt nem pusztán Chen saját stílusának felmutatása, hanem rájátszás a vers mondandójára: zavarodott, kapkodó, sebtében való öltözködés és készülődés. Saját fordításomban is lehetett volna azt írnom, hogy Mert beidéztek az udvarba, azonban a beidézés egy sokkal lassabb folyamat ahhoz képes, hogy amint a harmadik szakasz utal rá, valaki egyszerűen hajnal előtt megjelent nála, felzavarta álmából és közölte, hogy várják a királyi udvarban.

A 田 szerkezeten túlmenően van egy átlós szerkezete is, ugyanis, ha szemügyre vesszük a pecsétet, azt látjuk, hogy az első és negyedik, illetve második és harmadik írásjegyek párt alkotnak. Az első és negyedik erőteljes, vastag vonalakkal van kifaragva, míg a második és harmadik vékony és törékeny vonalakkal. Ezzel a párosítással fejezi ki Chen, hogy a különböző típusú, alsó és felső, ruhákat a versben szereplő hivatalnok összecseréli, azonban mivel nem tudjuk, hogy melyik kellene melyiknek megfeleljen, bármelyik irányból nézzük a pecsétet, akár függőlegesen, akár vízszintesen, mindkét esetben egyensúlyt vesztett párosítást kapunk. Ez abban az esetben is igaz, ha a szöveg értelmének megfelelően a pecsétet jobb felső sarokból indulva fentről lefele és jobbról balra olvassuk.

Chen ugyanakkor bevezet egy másik megfordítást is, ugyanis a pecsétfaragásnak van egy olyan elve, amelyet történetileg úgy neveztek, hogy 流可跑马，密不透风, magyarul: oly széles, hogy a ló is átvágtat rajta; oly keskeny, hogy a szél sem fúj át rajta. Pecsétfaragásban ez azt jelenti, hogy az komplex és sok ecsetvonásból álló írásjegyeket vékony vonalakkal faragták ki, hogy olvasható és értelmezhető legyen, míg a kevés ecsetvonással leírhatókat pedig vastag és erőteljes árkokkal, hogy úgy mondjam. Ha megnézzük Chen pecsétjét, láthatjuk, hogy a feje tetejére állítja ezt a hagyományt is, hiszen a komplex 颠 írásjegyet erőteljes, vastag, markáns vonalakkal faragja meg, a jóval egyszerűbb 衣 írásjegyet azonban törékeny és vékony bevésésekkel kelti életre. Ez azonban nem csak Chen radikális tabutörése, hanem ismét ráerősít ezzel is a pecséten olvasható szöveg értelmére.

Ez már csak egy személyes meglátás, de úgy gondolom, hogy az is a téma kapcsán merült fel, hogy fehérírásos pecsétnek faragta, nem pedig vörösírásosnak. Számomra a fehérírásos pecséteknek mindig az a hangulata, hatása, hogy a sötétben világítanak a faragott minták: akár egy neontábla az éjszakában. Tekintetbe véve, hogy a pecsét inspirációjául szolgáló vers pirkadat előtt történik, de legalább is alig-alig pirkadatkor, az udvarba hívást a hivatalnok egész könnyen megélhette a sötétben világító, ráadásul elég kellemetlenül világító felhívásként. Chen munkáit ismerve, nem lepne meg, ha nem volna merő véletlen, ugyanis arról (is) ismert, hogy nagyon pontosan megtervezi a pecsétjei koncepcióit. Maga a faragás lehet, hogy spontánan történik, mutatják ezt gyönyörű vonalai, de ez a spontaneitás voltaképp egy kontrollált káosz az ő részéről. Késekről és vágásokról szólva, Chen faragása pontosan olyan a szememben, ahogy az az Új három királyság története《新三国》című 2010-es tévé sorozatban a Sima Yi 司马懿 (179–251) főkancellárt alakító Ni Dahong 倪大红 (1960-) mondja: 我挥剑只有一次，可我磨剑磨了十几年, magyarul: Noha egész életem során kardomat egyetlen alkalommal rántom elő, azt a kardot több, mint tíz éve élezem. Chen faragása is ilyen: mielőtt faragni kezdene, hogy kése táncoljon az agyagon, hosszas felkészülés, kutatás, gondolkodás előzi meg a folyamatot.

Arról nem beszélve, hogy a szöveg értelme hogyan fér össze azzal, hogy Chen elutasítja azt, hogy a művészetnek kötelezően társadalmi szerepet kellene vállalnia: vállalhat, ha akar, de egyáltalán nem kötelező így tennie. A pecsétfaragás kapcsán is azt vallja, hogy mivel a tevékenység elvesztette eredeti funkcióját, azt, hogy társadalmi és politikai jelölő legyen, és művészeti formává vált, megengedheti magának azt, hogy pusztán esztétikai elvek vezéreljék. Mint mondta egy interjúban: manapság a pecséteket elsősorban vizuálisan, tehát képként, és nem szövegként, tehát értelemként, kell olvasni. Ezzel lehet egyetérteni vagy sem, azonban ez Chen nézete a dolgokról. Itt azonban abbahagyom, mert túl hosszúra nyújtottam így is, ez a téma pedig külön kivesézést érdemelne.

Ez a néhány keresetlen gondolat mindössze egy ízelítő akart lenni arról, hogy egy első látásra egyszerűnek tűnő pecsét valójában mennyire komplex kulturális, művészeti, konceptuális, politikai, társadalmi, történelmi értelemhálózat kellős-közepén helyezkedik el. Annál is inkább, hogy a pecsétfaragásban leggyakrabban használt kis pecsétírás számos példánya még azokból az időkből származik, amikor a kínai írás képírás volt, nem ideogrammatikus írás, mint most. A kép és szöveg, mondandó és ábrázolás csak egy újabb végtelen komplex hálózat, amelyben a pecséteket olvasni lehet. Amióta elkezdtem a műformával foglalkozni kutatójaként és gyakorlójaként is egyaránt, gyakran hallottam azt, hogy ugyan mit lehet annyit molyolni velük? Hiszen csak néhány „kriksz-kraksz”.

Ezt. Ennyit lehet molyolni velük és még százszor többet. Sun Weizu 孙慰祖 (1953-) kortárs pecsétfaragó és a Shanghai Múzeum munkatársa, a múzeum pecsétfaragás szekciójának kurátora, hétszáz oldalas monográfiát írt a pecsétfaragásról. Ugyan mit tudnék én ahhoz hozzátenni?