A szerelem szárnyakat ad, de a határon azért még ki kell várni a sort

Az úgy történt, hogy 2000-ben nyertem egy, a klagenfurti egyetemen megvalósuló háromhetes intenzív német nyelvi kurzust. Itt megismerkedtem egy lengyel lánnyal, aki szintén ott tanult. Aztán összebarátkoztunk és következő évben meghívtam Magyarországra. Sajnos az utolsó napon jöttem rá, amikor indultunk volna a Keleti pályaudvarra, hogy én bizony beleestem, mint ló a gödörbe.

Innen kezdődtek a megpróbáltatásaim. Ugyanis a plátói érzelmek ösztökéltek arra, hogy időről időre láthassam. Nem mellesleg Varsó belvárosában lakott, cirka 700 kilométerre tőlem, és ez fordítva is igaz.

Volt egy jó fősulis cimborám, aki megígérte, hogy kivisz bármikor Varsóba, ha az ellátását és az üzemanyagot fedezem. Nekem ez jó üzletnek tűnt: hozott-vitt, a kaland meg mindig megtalált.

Volt négy utunk Tiszaújváros–Varsó útvonalon. Akkor még nem voltunk EU-tagok, autópálya se nagyon volt arra — csak Katowice és Krakkó között — , és nem volt okostelefon sem. Ha le akarnám lőni a poént, akkor házhoz mentem a pofonért, de ennyi idő távlatából maga az utazás maradt meg szép emlékként. Azért szép, mert az idő megszépítette, ugye. Hisz mindig becsúszott valami gixer.

Történt már az első utunkon egy s más. Mindig késő délután indultunk. Haver eljött értem Tiszaújvárosba, majd Miskolc érintésével mentünk Rozsnyó, Dobsina, Poprád felé a lengyel határ irányába. Stary Smokovecen este tíz körül felhívtuk a szülőket, hogy ideértünk a Magas-Tátrába. Ami igaz is volt, csak azt nem mondtuk meg soha, hogy kicsit tovább is megyünk még vagy 500 kilométerrel.

Nowy Targ környékén kicsit szundítottunk úgy éjfél környékén, aztán továbbindultunk. Havernak volt egy piros, gömbölyű Mitsubishi Coltja. Az anyjáé volt előtte, szóval ismerte az előéletét. Nem volt az rossz autó, csak ugye a gondoskodás hiánya nyomot hagyott rajta.

Ahogy Nagy Lajos mondta: „Az elefánt egy erős állat, ami sokat elbír, de kétszer annyit ő sem bír el.” Vagyis jó autó volt a kis Micu, de ha kétszer annyira elhanyagolod, mint amit még kibírna, azt zokon veszi idővel.

Amikor az első utunkon hajnali ötkor odaértünk Varsóba, beálltunk egy benzinkúthoz tankolni. Mire kivártuk a sort, és odaértünk volna a kútoszlophoz, a Colt gyújtáskapcsolójában nem tudtuk elfordítani a kulcsot.

Haver vállalkozó szellemű volt — nincs lehetetlen, csak tehetetlen — , bement a shopba, és vásárolt egy csavarhúzót, amivel sikeresen lebontotta a kormányburkolatot, de közelebb nem jutott a megoldáshoz.

Én felkészültebb voltam: otthon leírtam még a lengyel sárga angyal telefonszámát. Az ki is jött hat körül, befújta spray-vel, majd a Colt életre kelt. A vicc az, hogy soha többet nem játszotta ezt el. Ezt mondjuk nem az elhanyagoltság okozta, szimplán lehet, hogy az autó meg akart viccelni minket. Értettem én ezt a viccet, csak nem szerettem. Tizennégyezer forintomba került ez a pisszentés, amit 2001-ben azért fájdalmas szívvel adtam ki.

Aztán reggel hétkor odaértünk a hostelhoz, ahol közölték: nappal nincs itt semmilyen szundibundi, ez éjszakai szállás. A lányismerősöm csak délután ért rá, szóval az autóban csöveztünk addig.

Amikor közelgett az időpont, elsétáltam az óvárosba. Másfél óra kávéházas teázgatás után jól hazaindultunk.

A hazafelé utunk szintén kalandos volt, mert annyira szakadt a hó, hogy az tűnt a legbiztosabbnak, ha araszolgatunk egy kamion mögött, amíg csak lehet, mivel semmit se láttunk. Aztán nagy nehezen csak hazaértünk másnap reggelre.

A második alkalommal történt, hogy az indulás után nem sokkal tört szét a kipufogónk. Jó nagy hangja lett a kis Coltnak. Szokták mondani: kis autó nagy hanggal jár, vagy valami ilyesmi. Miskolcon gyorsan meggányolták péntek délután egy Martin-telepi műhelyben. Majd nem túl nyugodtan indultunk tovább.

Mármint én voltam nem túl nyugodt. Ennek az volt az oka, hogy akkoriban a Varsó felé vezető főút igencsak hepehupás volt, amire emlékeztem még az előző útról. Emiatt tiszta ideg voltam, mikor esik szét újból, felébresztve mindenkit, aki arra él és épp alszik.

De megúsztuk ezt az utat további kipufogóleszakadás nélkül. Kihullott pár hajszálam, lett pár ráncom, de ennyi.

Egy februári alkalommal megtapasztaltuk, hogy a kopott nyári gumi nem alkalmas téli útviszonyokra. Mentünk vagy hatvannal Krakkó környékén, amikor a kolléga megkérdezte:

– Szerinted negyedikben a Colt annyira izmos, hogy elkapar gázadásra, vagy csak baromira csúszik az út?

Némi tanakodás után arra jutottunk, hogy annyira nem izomautó, így óvatosan megálltunk. Cimbi még jó, hogy megkapaszkodott az ajtókeretben, mert úgy elcsúszott a csúszós úttesten, miután kiszállt, hogy egyik lába itt, a másik ott — ahogy szokták mondani.

Azután már a birtokunkba került hasznos információ tudatában igen óvatosan haladtunk, de egy helyen nem tudtunk egy településen belüli emelkedőt megmászni. Akkor megpróbáltunk Y-ban megfordulni a kétsávos úton, miközben egy Vectra szintén lendületesen csúszott felénk.

Kb. pár centin múlt, hogy pörgő első kerékkel átvonszoljuk magunkat a másik sávba, hogy el tudjon mögöttünk csúszni az útra fagyott ónos szitáláson a szintén út- és látási viszonyokra fittyet hányó lengyel kolléga. De közben minden pillanat egy örökkévalóságnak tűnt.

Szintén egy lengyel, ám nem varsói út alkalmával történt meg a következő eset. Ennek azért van jelentősége, mert nem éjszakai utazáskor történt. Hanem épp csak kezdett sötétedni.

Dél-Lengyelországban autóztunk Nowy Targ és Krakkó között, amikor megállítottak a rendőrök. Haver mondta:

– Lepődj meg nagyon, amikor észrevételezik, hogy az egyik első lámpám nem világít.

– Miért, ezt te tudtad?

– Persze, már vagy fél éve. De mindig csak nappal használom. Meg aztán a tartalék izzó is ki van égve.

A rendőrök tudtunkra adták, hogy ki van égve az egyik izzónk. Haver a homlokára csapott, és Oscar-díjas alakítással, szavak nélkül fejezte ki mimikai izmai összjátékával, hogy ínnyé a teremburáját, hát ez a fránya pilács meg mikor égett ki?

Akkor nekiállt a cserének. Nem volt egyszerű. Kis japán autó, szűk hely, egy akkora marha nagy embernek, akinek a keze a konditeremben emelgeti a súlyokat heti öt napján évek óta. Még jó, hogy nem roppantotta össze, mint a ropit.

Álltunk fölötte hárman, és tekintetünkkel próbáltuk segíteni. Én mondjuk azzal az ismerettel a birtokomban, hogy ez is defektes izzó, inkább arra gondoltam, mi fog ebből kisülni.

Haver meg mondogatta: majd csak feladják, vagy csak kapnak valamit az URH-n, hogy egy kis polskis ámokfutót el kell meszelni.

De nem unták meg. Noch dazu félreállították a havert, és az egyik Tausendkünstler belefogott. A másik lelkes kolléga meg világított neki a rúdelemlámpával.

Mondta is haver:

– Jaj, de csalódott lesz, ha ez se fog égni ennyi belefektetett idő után.

Az úton mellettünk elhaladó autósok széles mosollyal és integetve jelezték: hajrá, srácok, dolgoztassátok csak meg őket.

Ám egyszer csak, ahogy a német nyelvű Biblia Teremtés könyvében is írva vagyon: „Es wurde Licht.”

Az izzó úgy világított, ahogy illik. Hát kb. isteni csodával ért fel, ahogy a rendőrök a sziklából vizet fakasztottak. Vagy szimplán csak a haver keverte össze a szezont a fazonnal, és csalatkozott az emlékezete.

Kurz und gut: a rendőrök arcán láttam az intellektuális örömöt, amit a feladat sikeres megoldása után éreztek. Egyben azt is, hogy mi most megmutattuk az egész világnak: a rendőrviccek alaptalanok, és nem kell három rendőr egy izzócseréhez, csak kettő.

De igenis kedves és jó fejek voltak, innen is üzenem: Dziękuję.

Bármilyen megpróbáltatások is merültek fel a lengyel útjainkon, most mégis jó emlékekkel gondolok vissza rájuk. Illetve ahogy a híres német közmondás tartja:

„Wenn man eine Reise tut, kann man was erzählen.”

Azaz: ha az ember utazik, tud mesélni valamit.