Miért költöztem Olaszországba — és mi változott meg bennem valójában

Miért költöztem Olaszországba — és mi változott meg bennem valójában

Sokáig azt hittem, hogy Olaszország nem az én világom.

Én az a típus vagyok, aki ösztönösen az ellenkezőjét teszi annak, amit mások. Amikor mindenki arról áradozott, mennyire szerelmes Olaszországba, én pont ezért nem vágytam oda.

Aztán 2018-ban valami megváltozott.

Egy tengerparti jógatábort szerettem volna szervezni, és „véletlenül” rátaláltam egy Szicílián élő magyar nőre. Az ő segítségével jutottunk ki egy kis csapattal 10 napra Szicíliára.

És ott… elkezdődött valami.

A tábor után — negyven felett — elkezdtem olaszul tanulni. Egyszerűen beleszerettem a nyelv dallamosságába.

Aztán jött az első olasz szerelem. Egy Londonban élő nápolyi férfi személyében.

És én egyre mélyebbre mentem.

Bejártam több régiót, és rájöttem: Olaszország nem egy ország. Hanem sok külön világ egyben — más szokásokkal, ízekkel, energiákkal.

De ami igazán számított, az az volt, ami bennem történt.

Minden egyes hazatérés után Magyarországra… szenvedtem.

Hiányzott az a könnyedség. Az az életkedv. Az az energia, ami ott természetes volt.

Érdekes módon, bár általában zavarnak a hangos emberek, az olaszok mégsem. Ahogy beszélnek, ahogy „vitatkoznak”, abban van valami élő, valami szívből jövő.

Eltelt 5 év.

Tanultam a nyelvet, és már csoportokat is vittem — például Assisibe.

Assisi… első pillanattól szerelem volt.

Késő este érkeztünk, fáradtan. De amikor átléptük a város kapuját, valami megváltozott.

Egy mély béke. Egy csend, ami nem üres, hanem megtartó.

Mintha megállt volna az idő.

Ott értettem meg, hogy az olasz szentekkel dolgom van.

Aztán jött egy „löket”.

Ahogy anno Pécsről Budapestre költöztem, most is az élet kicsit „meglökött”. Egy nehéz lakhatási helyzet végül döntés elé állított.

És akkor jött a kérdés:

Ha ennyire szereted Olaszországot… miért nem mész oda?

És innen már minden gyorsan történt.

Tavaly januárban kimentem Pugliába két hétre. Ingatlanokat néztem, kapcsolatokat építettem, és egyszerűen éreztem: itt dolgom van.

Megtaláltam a lakást. Megvolt rá a pénz. És jöttek az emberek is, akik segítettek.

Nem gondolkodtam sokáig.

Aztán megérkeztem.

És hirtelen… egyedül maradtam.

Amikor a barátnőm hazament, hetekig sírtam. Nem tudtam, jól döntöttem-e.

Eltűnt a biztonság. Minden új volt.

És rá kellett jönnöm: hiába tanultam 5 évig olaszul, az teljesen más, amikor benne élsz.

Az első 3 hónap… kemény volt.

Bürokrácia. Nyelvi nehézségek. Magány.

De valahol mélyen tudtam: ez is az út része.

És aztán… elkezdett összeállni az élet.

Találtam egy magyar barátnőt a közelben. Elkezdtem felvenni az itteni ritmust. És lassan megérkeztem… önmagamba is.

Ami meglepett: itt a spirituális tudásom érték lett.

Talán jobban elismernek, mint otthon. És az olaszok… egyszerűen tudnak szeretni, jelen lenni, dicsérni.

Nőként is.

Olyan figyelmet kapok, amit otthon már rég nem. Bókokat, jelenlétet, játékosságot.

Mintha újra 30 éves lennék.

Ez az út próbára tett.

Ki kellett lépnem a komfortzónámból — nem csak fizikailag, hanem belül is.

De végig éreztem: kapok segítséget.

Fentről és lentről is.

Ma már biztosan tudom:

Nem csak Olaszországba költöztem.

Hanem közelebb önmagamhoz.

És talán ezért érzem azt, hogy boldogabb vagyok, mint valaha.

A közelben élt Pio atya, de a teste itt van ma is kirakva egy üvegkoporsóba. Nemrég Casciában jártam Szent Ritánál is. De ezekről a találkozásokról a következő írásomban mesélek.🤍