Gear up, hibrid gyerekhős-módra

Kedves Olvasóm!

Instagramos követőim világosan tisztában vannak vele (főleg ha a legutóbbi posztom miatt vannak éppen itt), hogy mióta a múlt héten az Alien: Earth első részei kijöttek eléggé be tudtam vonódni a sorozatba és annak újabb izgalmas, leginkább filozófiai jellegű kérdésfelvetéseibe. Ahogyan az általában az Alien franchise kapcsán előkerül, hiába a címszereplő rém okozza a legtöbb rettegést az egyes műsorszámokban, mégsem rajta, hanem az embereken és az emberek körüli körülményeken van általában a hangsúly. A xenomorphok ebből a szempontból nem lehetnek különös, kérdésfelvető lények, hiszen minden tekintetben feketék: nincsenek erkölcsi dilemmáik, nincsenek meglepő döntéseik, mindig a gyilkolás és a hatékony túlélés a céljuk (amikor ettől eltérnek annak is ösztönös magyarázata van). Ehhez képest az emberek és legtipikusabban teremtményeik, az androidok állandóan kérdések és konfliktusok tömegét hozzák magukkal, szinte bármelyik filmre is gondolunk.

Ráadásul, meglátásom szerint az androidos vagy bármilyen módon az emberi testet módosító technológiákat felvonultató filmek, sorozatok egyik fő kérdése az, hogy hol is van az emberség vagy emberiesség határa: az android miért nem ember, egy mű testbe áthelyezett tudat miért az, stb. stb, ezen nem mennék most végig. Amit viszont fontos kiemelni, hogy az embernek látszás és az embernek látszás melletti felülemelkedés folyamatosan jelen van az android téma különféle feldolgozásaiban, és ahogy az Alien: Earth (2025) első részéből kiviláglik, ez lesz a sorozat egyik fő problémája is. Három fő típust ismerünk a sorozat expozíciója alapján:

• Szintetikus személyek: klasszikus androidok, mesterséges test és mesterséges elme közös munkája
• Kiborgok: olyan emberek, akiknek az emberi testét különféle beültetésekkel módosítják, avagy emelik magasabb szintre
• Hibridek: szintetikus testbe áttöltött emberi tudatok — maguk a scientista és technopozitivista mennyország.

Hősünk, Wendy egyike a hibrideknek, aki (többek között), a gyermeki agy rugalmassága miatt alkalmas az átültetésre. Tizenegy-tizenkét éves a történet kezdetén, új szintetikus teste azonban már egy fiatal felnőtté. És itt válik az egész sorozat nagyon izgalmassá, ugyanis egy felnőtt megjelenés viselkedik gyermekien a képkockákon, ami egyéb szituációkban olyan diszkrepancia lenne ami akár magát a dramaturgiát is szétverhetné, de itt nem ez az eredmény, sőt! E jegy most két irányban lesz nekünk izgalmas, amelyből az elsőben ennek a jellegnek a remek felhasználásával találkozunk az első rész második felében, ahol is hibrid társaival együtt elindulnak az alapkonfliktust jelentő mentőakcióra. Az indulás előtt látjuk Wendy tipikus, ún. “gear up” jelentét (egyelőre nincs fent a YouTube-on és a Disney+-ból screenshotolni sem lehet, így nem tudom jól megmutatni). Ez az az akciófilmes jelentípus, amely során a hősünk általában a végső megpróbáltatásra készül fel. Ez a felkészülés általában főleg fizikai, a páncélzat és alkalmas öltözet kiválasztását, és a használni kívánt fegyverarzenál összepakolását jelenti. Ez tehát egyszerre meditatív cselekmény, amely mentális felkészülést mutat nekünk, hiszen a választott fegyverek egyben utalnak a hős elvárásaira is, az ellenség volumenét és a várható ellenállást is megelőlegezi, emellett pedig egy mélyen fizikai esemény, hiszen aktivitása közben látjuk a hőst, ezzel megelőlegezve azt az erőfeszítést is amit a harc során nyújt.

Ennek a jelenettípusnak az alábbi videóban néhány prominens változatát láthatjuk. Arra az esetre, ha a YouTube előbb-utóbb letiltaná ezt a videót, kiemelnék két példát a ‘80-as évekből. Az első a Commando (1985) jelenete, ahol a hősünk, Matrix (Arnold Schwarzenegger) látható pakolás közben, bőven tesztoszteronba áztatva be a végkifejletet már ezen a ponton. E dramaturgiától már elmozdul az Aliens (1986) híres liftes jelenete, ahol Ripley (Sigourney Weaver) alakja már új fényben mutatja meg nekünk ezt a cselekményt. Mi a két fő különbség? Egyrészt az, hogy Ripley nő, másrészt az, hogy civil. Egy férfi katona felkészülése sokkal magától értetődőbb, mint egy civil nőé, ezzel emelve a tétet és az elszántságot is. A fizikai sík mellett itt Ripley elképesztő feszültsége és az azzal való megküzdése jelentené a meditatív, szellemi síkot.

[embed]

A 21. század hajnalára érve találkozunk (többek között) a “gear up” dekonstrukciójára való törekvéssel is. Ennek eklatáns példája a Mátrix (1999) szintén elképesztően híres jelenete, ahol a hőseink igazából nem is pakolnak, sokkal inkább “csak” beszélgetnek. A felkészülés a színfalak mögött zajlik, csak jelzésként kapjuk meg a letöltött fegyverarzenált, amely süvítő behúzása és volumene jelzi a lehetőségek végtelen tárházát — hőseink ennek megfelelően inkább a mentális felkészüléssel vannak elfoglalva, hiszen a fegyverek nem jelentenek problémát.

[embed]

Erre a vonalra ül fel Wendy jelenete is, amely itt is két fő részből áll, totálisan dekonstruálva az eddigieket. Mi is a kiinduló pontunk? Szintetikus teste elpusztíthatatlan, így se védő- se támadófegyverekere nincs igazából szüksége, ennek ellenére Wendy mégis mind szellemi, mind fizikai síkon elvégzi a “gear up”-ot, alig pár másodperc alatt: némileg elszigetelt gyermek lévén a plüssjátékai kiemelt jelentőségeűek, szinte a kis barátai, amelyek közül egy rozmárt kap fel védőfegyverként és szellemi támogatásként, míg támadófegyverként, egy a kezébe akadó mindennapi tárgyat fog, egy papírvágó kését. Sőt, szimplán kitépi a kést a helyről, ezzel is demonstrálva fizikai erejét. A két tárgy tulajdonképpen szükségtelen, ha fizikai megjelenése felnőttségét nézzük, de gyermeki lelke és személyisége, tehát a valódi selfe megköveteli ezt a rapid meditációt a harcba indulás előtt.

És itt jutunk el a második problémához, amire Wendy karaktere felhívja a figyelmet és lehetséges, hogy teljesen öntudatlanul fogalmaz meg kritikát az elmúlt évtizedek hollywoodi praxisával szemben, amely a fiatal, alapvetően gyermek karakterek ábrázolását illeti az eposzi jellegű történetekben. Ugyanis a mainstream média a Legyek ura és a Battle Royale által megkövetelt, gyerekek kárára elkövetett kegyetlenséget főként bevételi szempontok miatt nem ábrázolhatja (nincsenek illúzióim arról, hogy ez nem etikai, hanem üzleti kérdés), ezért, hogy az erőszak elfogadhatóbb legyen ezeket a karaktereket gyakorta fizikailag öregítik egy kicsit. Ez úgy izgalmas, hogy az eredeti regényekben általában világosan kiemelésre kerül ezeknek a karaktereknek az életkora (emlékeztek arra a botrányra, amikor a Trónok harca 8. évadában Arya-t meztelenül látjuk és az erre a pontra már megváltozott igényű közönség felhördült, hogy a történet szerint még csak gyerek, tehát a színész hiába felnőtt, aki megformálja, ha a karakter gyerek akkor nem láthatjuk meztelenül? Ehhez képest Daenerys esküvője majd’ 10 évvel korábban kevéssé csapott ilyen hullámokat… erre is érdemes lenne egyszer kitérni). Csak néhány példa, akiket egy montázzsal is illusztrálnék lentebb:

• Trónok harca: Jon Snow, 14 éves, Daenerys Targaryen, 13 éves
• Dűne: Paul Atreides, 15 éves
• Éhezők viadala: Katniss Everdeen, 16–17 éves

Mindannyian kiskorúak, sőt Katniss-t kivéve inkább gyerekek, mégis bőven a húszas éveikben járnak amikor képernyőre vagy vászonra kerülnek. Ezzel elvész gyermeki jellegük és a hozzájuk társított viselkedés sem lesz már olyannyira nehezen értelmezhető. Ez antropológiai értelemben persze problémássá teszi az ilyen beavatási történeteket, de ez egy másik lapra tartozik. Visszatérve Wendy-hez: a felnőtt testű de gyermek hős itt nem csak egy címke, hanem olyan valóság, amit minden pillanatban komolyan kell vennünk és a sorozat is emlékeztet rá. Ennek a legerősebb példája pedig a fentiekben is hivatkozott “gear up” amely során tehát a felnőtt fizikum készül fel egy gyermek mentális eszköztárával: a plüssjáték és a felnőttek által veszélyesnek ítélt használati tárgy a tökéletes vértezet a harc előtt. Nagyon várom vajh merre mozdul a későbbiekben Wendy gyermeki hősiessége és milyen rétegeket enged az android-ember problámából még kibontani!

Szeretettel:

Fejes János