Szilvát Szemedért

A “Szilvát szemétért” című bolgár népmesét megelőző események. Az eredeti mesét megtalálod a posztjaim között.

Volt egyszer egy legény. Iván volt a neve, s az apjával élt egy kis házban a falu végén. Nagy udvaruk volt, tizenhárom szilvafa nőtt rajta, amelyek minden évben finom gyümölcsöt termettek. Peso bá’, Iván apja pompás pálinkát főzött, de ebből nem jutottak elég pénzhez, úgyhogy Iván eljárt dolgozni a nagygazdához.

Minden nap, mikor hazafelé tartott, az egyik porta előtt lelassította a lépteit. A kapu mögött álló ház semmiben sem különbözött a többi falusi háztól, de Ivan szíve nagyobbakat dobbant, mikor közelebb ért hozzá. Szvetla, a falu legszebb lánya lakott itt. Haja barna, akár a gesztenye, ajka édes, mint a méz, termete karcsú és hajlékony, a járása pedig olyan, akár egy hercegnőé. Iván maga is nyalka legény volt, deli és erős, és a fonóban egyre csak egymást nézegették. Iván órák hosszat kerülgette a forráskutat, arra várva, hogy Szvetla feltűnjön a két kis korsójával. „Hadd segítsek!” — kiáltotta, de a lány kisiklott előle és sietett haza, mert a szigorú anyja állandóan azt leste a kerítés mögül, hogy merre jár és mit csinál — tudta, hogy sok legény szívesen megszagolná a nyíló rózsát, az ő egyetlen leányát.

A Napocska nézte őket odafentről és elmondott mindent a Sorsnak, az emberi életek parancsolójának. Az meg csak hallgatta, hallgatta és megkönyörült rajtuk, vagy talán más okból, ki tudja, de elhatározta, hogy összehozza őket.

Eljött az ősz, a parasztok betakarították a termést, leszüretelték a szőlőt, aztán összegyűltek vigadni a vásártéren. Peso bá’ előszedte a szilvapálinkáját; mindenki azt hozott, amije volt, zenekart hívtak a szomszéd faluból, aztán elkezdtek összeállni a horóhoz. Iváncso persze Szvetla mellett. Táncolnak, ugrálnak és egyre szorosabban fogják egymást. Amikor pedig már teljesen besötétedett, a vörösbortól meg az édes pálinkától immár kapatos legények elérkezettnek látták az időt, hogy összejöjjenek a lányokkal. Iván kézen fogta Szvetlát és húzta magával lefelé, a folyópartra. A lány nem ellenkezett. Kifulladva értek le a folyóhoz, majd egyetlen szó nélkül összeölelkeztek és elkezdtek csókolózni. Ezen az éjszakán nem volt a világon náluk boldogabb ember. A hold lemosolygott rájuk, az évszázados tölgy ágai pedig elrejtették őket a kandi tekintetek elől.

Iván már a következő nap felöltötte ünneplő ruháját és megkérte Szvetla kezét. A szülők megegyeztek, s hamarosan megtartották a lakodalmat. Aztán az ifjú pár megkezdte közös és boldog életét. Iváncso nem győzött eleget gyönyörködni a feleségében — alig tudta kivárni a munka végét, rohant haza, hogy kóstolgathassa annak mézédes ajkait. Szvetla pedig még ennél is többet akart — nem elégedett meg azzal, hogy minden éjjel szeretkeznek, hanem olykor-olykor még fényes nappal is elment a nagygazda házához és hívta Ivancsót az erdőbe, az pedig mindent szanaszét hagyott és rohant utána.

Így múltak napok, hónapok, jött a tél, aztán a tavasz. Szvetla szórakozott lett, csak ímmel-ámmal végezte el a házimunkát, durván feleselt az apósával.

– Mi van veled, virágszálam? — kérdezte meg egyszer az aggódó férj. Ám az asszony csak hallgatott, hallgatott, majd így szólt:

– Azt akarom, hogy elmenjünk innen!

– Mégis hova mennénk, mi jut eszedbe? — hökkent meg Iván. — Sose mentünk messzebbre a szomszéd falunál.

– Elegem van ebből itt! Világot akarok látni. S hogy te ne a gazdának dolgozz, hanem nekünk! És építsünk saját házat, hogy ne kelljen, míg te távol vagy, egész nap ezt az iszákost hallgatnom — az apádat!

– Szégyelld magad, te szerencsétlen! — kiáltotta Iván és lekevert neki egy nagy pofont, most először.

Attól fogva nem szóltak egymáshoz. Eltelt néhány nap, az ifjú házasok kísértet módjára járkáltak a házban, aztán egyik este Iván nem találta otthon a feleségét. Kereste mindenhol — hiába. Ezen a napon az adószedő járt a nagygazdánál, Szvetla valószínűleg tőle rimánkodta ki, hogy vigye el magával a nagyvárosba — messzire a falutól, amely börtönné lett a számára…

Soha többé nem látta Iván a kedvesét. Amennyire boldog volt vele, háromszor olyan boldogtalan lett most. Bárhova is ment, ott volt vele az asszony gesztenyeszín hajának az illata és mézédes ajkainak íze. Szinte belebetegedett, s egész nap az ágyon feküdt, arccal a meszelt falnak.

Elmúlt a nyár, beköszöntött az ősz. A tizenhárom szilvafa roskadozott a kék termés alatt, de Iván nem segített az apjának a szedésben sem. Semmi se tudta jobb kedvre hangolni. Peso bá’ hallgatott és egyre többet ivott. Mit tegyünk, a férfiak nem képesek megvitatni egymással szívbéli ügyeiket. Egyik este azonban bement Ivánhoz, leült az ágyára, megköszörülte a torkát, aztán így szólt:

– Izé… Anyád nem szívbajban halt meg.

– Mi van? — ült fel az ágyon Iván. — Hát miben halt meg?

– Semmiben, Iváncso, semmiben. Én haltam meg, nem az anyád.

– Miket hordsz te itt össze, apus!

Peso bá’ elmesélte neki, hogy az anyja — a legszebb asszony a faluban — beleszeretett egy kereskedőbe, egy görögbe, aki ajándéktárgyakat árult a vásárban. Elhagyta Petârt és a kisfiát, elment a göröggel, s nem látták, nem hallottak felőle többé. Huszonöt év telt el azóta, de Petâr se meg nem bocsátott neki, se el nem felejtette. Nem vett új feleséget, pedig akadtak jelentkezők, mivel erős volt és dolgos.

Peso bá’ befejezte a mesélést, aztán visszament a szobájába.

A rákövetkező reggelen azonban még napkelte előtt felserkent, befogta a lovat, telerakta a szekeret a szilvával és elindult a szomszéd faluba. Amint odaért a piactérre, felállt és teli torokból kiabálni kezdett:

– Szilvát szemétért! Szilvát szemétért!

Kiabál, az arcán pedig patakzik a könny. Ő a tudója, hogy miért.

Képek: Chat GPT